Interjúnk első része itt olvasható: http://www.kultura.hu/voldemort-erosebb
Anna, szemet szúrt nekem, milyen sok interjúdban beszélsz a felelősségről ? a legkülönbözőbb kontextusokban. Az embernek elsőre az jut eszébe, ez főleg a gyerekkönyvekkel kapcsolatos.
Sz. T. A.: Sokáig kedves voltam a mesékben, de a darabokban például soha. Felelősség alatt a ?Ne hazudj!? felelősségét is értem, ezért egy kivételével ? mert valahogy nem illett bele - minden darabomban volt gonosz. Egyszer fordult elő, hogy egy kislány sírva menekült ki a színházból, annyira félt. Ez elég ijesztő, de nem érdekel. Olyan nincs, hogy nincs gonosz. Ted Hughes egyik versében halott bárányt találnak, és megkérdezi a kislány: fájt a báránynak? Ő pedig azt válaszolja: igen. Volt, hogy azt gondoltam: szegény gyereknek azért meg kellene hagyni a gyerekkorát, de már máshogy gondolom. Főleg, amióta vannak gyerekeim és velük élek: nem hazudok nekik. Egy-két dologban legfeljebb, mondjuk a csodákban. A csodák nagyon fontosak. A karácsonyi csoda például, ami nekem is megvolt, és nagyon sokat segített az életemben az emléke. A csoda viszont szerintem nem is hazugság, hanem játék, közös rítus. Amikor nem a gyerekkönyvekkel kapcsolatban beszélek felelősségről, akkor pedig nem a társadalmi felelősségre gondolok elsősorban, hanem az őszinteségre. Az önmagunkkal való szembenézés felelősségére. Hogy azokat a gondolatainkat és tulajdonságainkat is leírjuk, amelyek nem hízelgőek ránk vagy másokra nézve. Nekem nagyon nehezemre esik ilyeneket leírni azokról az emberekről, akiket szeretek. Ilyenkor az ember traszponál: ha indulatból ír, az indulat nem annak a személynek szól, aki kiváltotta. Mégis magának az indulatnak a hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Aztán az is igaz, hogy ebben nőttem fel. Erdélyben felnőni magyarként azt jelenti, hogy az emberbe beleivódik a felelősségtudat. Érdekes: készül ugyanis A senki madara című könyvem, és ennek kapcsán a napokban jutott eszembe egy idézet, amit érettségikor kaptam egy osztálytársamtól. Tamásitól idézte, hogy ?A madárnak (...) szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.? Ez sok mindent lefed abból, amit a témáról gondolok. Otthagytam Erdélyt és nem megyek vissza, legalábbis nem hosszútávra. Felszabadító érzés, hogy ki tudtam lépni; mégsem fogok tudni soha teljesen kilépni, hiszen nagyon erősen meghatároz a múltam ezen része. Ezt Gyurinál is látom, hiszen rengeteget merít a gyerekkorából az írásaiban. Én konkrétan nem írok a verseimben erről, de a sorok között mégis ott bujkál, mert velem van, akár akarom, akár nem. Pedig nem mindig akarom. Aztán a nyelvem is nagyon meghatároz. Soha nem tudnám elképzelni, hogy más nyelven írjak, legfeljebb esszét, tanulmányt és efféléket. Ebből a szempontból pedig a felelősség kötöttség, és nem feltétlenül morális természetű, csak adottság. Ez néha rossz is: még ha jók is a fordítók, magyar költőként nem bízom benne, hogy a verseim egy másik nyelven is ugyanazt adják. Valami mindenképpen elvész belőlük. Ez nagyon zavar, mert a verseim zenei jellegűek. Akinek a versei alappillérei meglátások vagy képek, más helyzetben van. Talán kicsit könnyebb.
Nemrég olvastam Radnóti hetedik eclogáját angol fordításban. Ez a vers meglehetősen képszerű, nekem mégis valahogy banálisnak hatott a végeredmény.
Sz. T. A.: Igen, ez engem is sokszor bánt, például ugyanezt érzem az Ady-fordításokban. Hiszen a vers nagyban múlik a nyelven, a megfogalmazáson - hiszen önmagában eleve banális dolgokról szól: éjszakáról, szerelemről, erről-arról? Borzasztó nehéz, különösen magyarról fordítani verset. Angolból szerintem valamivel könnyebb magyarra fordítani, mert többet megenged a magyar nyelv. A pályám során nagy szerencsém volt a fordítókkal és én is éveken keresztül dolgoztam a Hungarian Quarterly-nek és nyerseltem a magyar verseket. Messzemenően részletes leírásokat adtam a magyarul nem beszélő angol költőknek: instrukciókat és leírásokat a versről illetve arról, hogyan fordítsák. Hosszú-hosszú levelezéseket folytattunk. Érdekes tapasztalatokkal is gazdagodtam ezáltal a munka által: volt, hogy én nem értettem meg egy képet a versben, mert annyira szépen volt megfogalmazva, az angol költő pedig meglátta a szövegben a képet. Konkrétan Tóth Kriszta Havak éve című verséről van szó, amelynek egyik sora: ?Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan?. Az egész vers hosszú sorokból áll és hömpölyög. Tehát ezt a sort szó szerint lefordítottam és elküldtem, bár tisztában voltam vele, hogy nem tökéletes a szöveg. A ?hosszú katlan? szókapcsolatban ugyanis a mély magánhangzók különös súlyt kölcsönöznek a szónak: egyszerűen gravitációja van. Aki pedig fordította ? egy angol kortárs fiatal költő ? azonnal rájött, miről van szó: amikor a haj a lefolyóban egy ház hosszú csatornarendszerében utazik. Tehát a versnek van egy lelke, egy képszerűsége ? lehet, hogy ez kicsit banálisabb lesz az angolban, de a lényeg átjön.
D. Gy.: A vers csontja az, amit meglát a költő ilyenkor, és felteszi rá a saját húsát. Tehát a folyamat, ami lejátszódott Tóth Krisztában, a fordítóban is lejátszódott ? visszafele. És erre újra felépítette a verset. Csodálatos folyamat.
Sz. T. A.: Fordítva is történt: volt, hogy én fordítottam svédből. Mivel nem tudok svédül, kaptam egy nyersfordítást és egy magyarázatot a versről - mindig elkérem az eredeti verset is, de az pont nem állt a rendelkezésemre, csak később küldték. Valami félreértés történt, és azt mondták nekem, nem formában írt versről van szó. Viszont én adtam neki egy formát, mert valahogy éreztem, hogy kell lennie, és amikor megkaptam az eredetit, láttam, hogy majdnem eltaláltam! Van olyan versem is, amit többször beválogattak angol antológiákba, és nagyon örülök neki, hogy működik. Igaz, hogy elvész a fele, de még így is? Bíznom kellene ebben, jók a fordítóim, de bánt a banalitás. Például van olyan vers, amiben a halál és a hála szavakkal játszom. Hogy is lehetne ezt lefordítani angolra?? Ugyanakkor sokat tanultam a szójátékokat angoloktól, például Shakespeare-től, amikor a szonettjeit fordítottam. Később pedig azon kellett igyekeznem, hogy levetkőzzem az állandó szójátékaimat, mert már megőrültem tőle: állandóan szójátékokban gondolkoztam. Készül egy könyvem, amelynek a munkacíme Idegen nyelv, és a nyelv idegenségét próbálja megfogni. Tehát nem idegen nyelvekről van szó benne, hanem a nyelv idegenségéről, ahogy elidegenedik az embertől egy idő után ? minden költő így jár. Ezért kell szabad verset vagy prózát is írni, különben a nyelv elkezd lázadni az ember ellen. Gyurival nagyon jókat szoktunk erről beszélgetni, ő is sokat fordít, őt is fordítják, tehát szoros kapcsolatban van a fordítással, ami nagyon izgalmas kérdés mindkettőnknek. Most már a fiunk is fordít.
Belőle is író lesz??
D. Gy.: Nem tudjuk még. Majd kialakul. A kisebb fiunk például képregényeket rajzol, amit mi Annával soha nem csináltunk? De annyit beszélünk ezekről a dolgokról is, és előttük is, hogy valami biztosan ragad rájuk.
És értenek belőle valamit? A nyelv elidegenedését talán nem feltétlenül?
Sz. T. A.: Nem így, de valamit értenek belőle. Például amikor a tatok-verseimet írtam, annak ők is tanúi voltak. Állandóan azt kérdeztem tőlük: hol voltatok? Mit csináltatok? Mit láttatok? Aztán egyszer a homlokomra csaptam: normális vagyok én? Egyfolytában tatok-tatokozok - és itt, ebben a mozzanatban kezdett el elidegenedni tőlem akkor a nyelv. A jelentés leválik a szóról. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindkét gyerek megérti. De nem akarjuk őket ebbe túlságosan belevonni. Nekik megvan a saját feladatuk.
D. Gy.: Vigyázni kell ezzel. El tudja kapni az embert a hév? Emlékszem, egyszer elhoztam őket az oviból, és azt kezdtem nekik magyarázni, hogy működik a görögök tudásfogalma, milyen fajta tudásfogalmaik vannak. És akkor rájöttem, hogy ezt talán nem kéne.
Sz. T. A.: Egészséges önérzetű kisebb fiunk mondta már: ne tanítgass engem! És fogta a fejét? Úgyhogy megkaptuk a magunkét és igazuk volt.
Érdekes, amit egy könyv befejezési fázisáról mondtál, de teljesen logikus is.
D. Gy.: A regényírás eleje nehéz, a közepén átvisz a lendület, a vége meg azért nehéz, mert az egészet össze kell rakni, minden rész a helyére kell, hogy kerüljön. A befejező fázis, ha működik, abban történnek maguktól dolgok. De el kell odáig juttatni az egész szerkezetet, és ez a nehéz. Azt is hozzá kell tennem, hogy én például lassan írok. Ez csak egy benyomásom, mert nem nézem meg, mennyit írtam egy adott napon, nem tartom jó módszernek. És valahol szomorú is, ha az ember tudja: aznap írt háromezer betűt? vagy, ha csak százat? Amikor benne vagyok a munkában, úgy állítom be a képernyőmet, hogy semmi más ne látsszon rajta, csak a szöveg. A helyesírás-ellenőrzés például nem zavar! (Nevet.) De azt nem akarom látni, hány szót vagy karaktert gépeltem be.
Te miben tudnád megfogni az írás működési elvét? Tehát hogy tudnád összefoglalni magát a munkát? Létezik vajon az ideák világa, vagy egy kollektív ikszedik dimenzió, ahonnan merítenek a művészek? Ezzel lehetne magyarázni például Anna fordítását, amelyben látatlanul meglátta a formát?
D. Gy.: Onnan kezdeném, hogy én meglátok dolgokat. Ez az írásban konstans élményem. Azt értem ezalatt, hogy nem kitalálom, amit leírok, hanem meglátom. Viszont nem tudom kontrollálni, mit látok meg. Az alapélményemet úgy szoktam leírni, hogy kinyílik a papír és én átnézek rajta. Benézek oda, ami mögötte van: egy kulcslyukon átlátok egy másik világba. Ha látok, tudok írni. Amíg nem látok, nem írok. Sokszor meditatív állapotból indul a folyamat: effektíve, fizikailag sokáig nézek egy tárgyat például, és meglátom benne, körülötte, rajta a történetet.
Tehát a tárgy köré épül a történet?
D. Gy.: Esetleg. De az is előfordul, hogy a tárgy végül kikerül a történetből, csak a katalizátor szerepét látja el. A folyamat mindenesetre arról szól, hogy létrejön valami, ami addig nem volt; hogy ez honnan jön, nehéz megmondani, de biztosan nem én találom ki.
Tehát már létezik, csak megjelenik a fejedben? Mint ahogy Gabriel Garcia Marquezzel történt: hogy rengeteg időn keresztül nem tudott írni és egyszer csak egy autóúton megjelent a fejében a Száz év magány teljes története?
D. Gy.: Talán valahogy úgy. Verset írni viszont szerintem más - ebből a szempontból.
Sz. T. A.: Ez tökéletesen elképzelhető, és az autóút különösen alkalmas az ilyen események megtörténtére! A vezetés is működik ? persze nem városi forgalomban, hanem mondjuk autópályán és hosszú órákon keresztül. De a buszút és a vonatút, amikor húzzák el előtted a tájat, még jobb. Rám hihetetlenül inspiratív hatással van.
D. Gy.: A vonatút tényleg működik: Amerikában meg is pályázhatnak az írók egy olyan ösztöndíjat: akik megnyerik, átutaznak a fél Egyesült Államokon, hogy írjanak.
Sz. T. A.: Gyuri készített nekem egy füzetet, amire rávarrta a tollat. Így már nem mondhattam, hogy nem tudtam valamit leírni? Nagy biztatás volt ez nekem: tele is írtam vagy három-négy füzetet. De olyan is van, hogy sms-t küldök magamnak, ha egy ötletet nem akarok elfelejteni.
D. Gy.: Anna meg például olyanokat szokott mondani, hogy ?Láttam valamit neked!?
Sz. T. A.: Hogy a versre visszatérjek látás és elképzelés szempontjából: attól más, hogy a vers dallamsejtelem. De a prózával kapcsolatban emlékszem arra a pillanatra, amikor elkezdtem érteni, mit ért Gyuri a látás alatt. A kezdetektől fogva írtam verset prózát is, de elképzeltem. Nem pedig megláttam. Óriási a különbség a kettő között. A vers esetében persze előfordul, hogy meglátsz valamit és arról írsz verset. És az is, hogy elképzeled. De ez a ritkább. Amiről Gyuri beszél, az egy másik fajta meglátás, ami tényleg olyan, mintha belesnél egy kulcslyukon és nagyon pontosan látod, amit ott látsz, annyira tiszta minden, hogy tudod: nem is lehetne másképp. Tehát amikor megértettem, már jó tíz-tizenkét éve éltünk együtt. Gyurinak nem elég, hogy meglát valamit, de azt át is kell látnia. Kétféle író van: az egyik meglátja a dolgokat, a másik elképzeli. A sci-fi például elképzelős irodalom.
D. Gy.: A különbség az, hogy egy elképzelős író képes módosítani, amit elképzelt. Mondok egy példát: ki tud cserélni egy szereplőt egy másikra: férfiból nőt csinálni vagy fordítva. Vagy át tudja írni a szereplők ruháját. Én nem tudom ezt megcsinálni: ha meglátom, valaki milyen, milyen a haja például, akkor azt nem tudom megváltoztatni vagy azt akarni hogy ne olyan legyen. A Máglya írásakor volt egy nő, akit jó darabig nem láttam pontosan és ezért nem is tudtam leírni. Évekig állt az a jelenet. Tehát nem olyan, hogy akarsz egy karaktert, van egy tizenhat oldalú kockád, elgurítod, és olyan lesz a figura, amelyiket kidobod. Pedig működhetne így. De nálam ez nem megy.
Mit gondoltok, egy elképzelős szerző műve értéktelenebb?
D. Gy.: Nem, ezt nem gondolom, van aki így ír és jól ír. Sőt, olyan is van, aki egy az egyben azt írja le, ami valóban történik. Helen McDonald ilyen például: valóban megtanult sólymászni, majd ezt megírta. Tehát ahogy én írok, ehhez képest akár úgy is hangozhat, mint valami misztikus hülyeség. Egyszer tartottam órát íróiskolában, elővettem egy pénzérmét, és az volt a hallgatók feladata, hogy nézzék az érmét; próbáljanak meglátni mögötte valamit. Volt, akinek sikerült ez a gyakorlat.
Sz. T. A.: Ami már elég hátborzongató, hogy például a szüleink többször mondták: hogy tudtad ezt megírni? Nem is tudhattál róla, hogy ez velem megtörtént, soha nem meséltem. Főleg az apáink mondták ezt Gyuri első könyvével kapcsolatban.
D. Gy.: Persze ezt nem szabad túlmisztifikálni és nem szabad ezzel túl sokat törődni, mert elvonja a figyelmedet a munkádról, arról, amit ténylegesen csinálsz.
Sz. T. A.: Utólag látszik az emberek életén, hogy mi miért történt. Radnóti egész életének sorsszerűsége például evidens. Központi téma volt nála, hogy azonosult Krisztussal. Az egyetemen is egy ilyen verséből volt nagy botrány. Végső soron ő fel is támadt a sírból: azonosult azzal, amiről egész életében írt, ezért olyan hiteles. Nem is lehetett eltemetni a szavait, és egy icipici véletlenen múlt, hogy fennmaradtak. Így értem, hogy utólag az életműveknek kirajzolódik egy efféle mintázata, de ezen menet közben nem szabad túl sokat gondolkodni, mert az ember megbolondul. József Attilával például szerintem ez történhetett. Állítólag az élete vége felé olyan események kavarták fel, hogy látott öt gyufaszálat, és pont az ötre gondolt, tehát teljesen belezavarodott az efféle gondolkodásba. De ez csak az én elméletem, hogy ez történt vele. Bizonyos vélemények szerint a pszichoanalízis sem tett neki jót.
D. Gy.: Úgy tudom, aki skizofrén, annak nem tesz jót, ha ír. Olvastam egy negyvenes férfiról, akinek családja is volt, és rendben tartották a gyógyszerek. Aztán elkezdett írni, és olyan állapotba került, hogy kiirtotta a családját. Érthető is, hiszen az írással az ember mégiscsak mások bőrébe bújik, rajtuk keresztül veszi a levegőt.
Sz. T. A.: Mi a mitológiáinkat vagy magánmisztikáinkat csak megbeszéljük egymással: sokszor röhögünk, bólogatunk, vagy épp megijedünk ? olyan is van. Egyszer talán majd leírom ezeket. De addig nem törődöm vele: egész egyszerűen tenni kell a dolgunkat. Az is felelősség. Nagyapám mondta sokszor, hogy mindenki tegye meg a kötelességét. Ez nekem fontos hajtóerő. Gyuri ebből például nem csinál ideológiát, ő csak teszi a dolgát. De fontos, hogy tudjunk ezen nevetni.
Melyik magánmisztikátok volt ijesztő?
D. Gy.: Az első könyvemben van egy jelenet, ahol kiásnak egy csomó csontot. Ezt egyedül írtam a régi otthonunkban ? ami most az Instant - a lesötétített lakásban. És elég depressziós is voltam, három-négy napig nem léptem ki a lakásból. Amikor viszont kimentem, tele volt az udvar csontokkal, mert egy kutya egy nagyon kicsi virágágyásból elképesztő mennyiségű csontot kiásott? Na most, el tudod képzelni ezt a helyzetet? Takács Ferenc azt mondta, amiket én írok, jungiánus regények.
Sz. T. A.: Van egy jó történet erről: Ted Hughes Sylvia Plath-tal (ezt leírta is írta a Születésnapi levelek című művében) elkezd kacsintgatni a szellemidézés felé és megkérik a lottószámokat. És meg is kapták, csak egy oszloppal elcsúsztatva: tehát nem pontosan mondta meg a számokat, de tökéletes volt a megfelelés. Egyébként eben a versgyűjteményben, amelyben leírja, hogy írtak, nagyon sok magánmitológiát olvashatunk. ?Egy folyó alján hengergőztem a sötét víz alatt? ? írja Ted Hughes. Ezzel jól megfogta szerintem a jelenséget. Polcz Alaine is nagy megérző volt: ötvenhatban vonultak a tankok az utcán, ő pedig egész nap érezte és mondogatta: valami nagyon fontos fog történni. Nemes Nagy Ágnessel, Mészöly Miklóssal és Lengyel Balázzsal voltak négyen egy lakásban, és belőttek az ablakon. Nem sokon múlt, hogy egyiküknek sem lett semmi baja. Aki ebben viszont nem hisz vagy nem érzékeny erre, le tudja élni az életét a teljes racionalitásban. Próbálunk mi is minél racionálisabbak maradni. Érezni kell, de nem szabad belemélyedni ezekbe a jelenségekbe. Mondjuk a vers pont egy irracionális műfaj?
D. Gy.: De mi nem akarunk világfilozófiákról írni. Regényekről akarunk írni. Szerintem aki a magánmitológiáit üldözi, egy idő után nem fog tudni írni, mert ezek megkötik a kezét.
Sz. T. A.: Egyszóval az alany-állítmányban kell gondolkozni, nem a misztikában! (Nevet.) A viccet félretéve: ha megvan a mondatok szerkezete és megvan a hang, megvan a szöveg is. Ez is kell, nem csak látni.
Gangel Noémi
