Kolozsvár számos költőnek, írónak jelentett ihletforrást. A főtéren, a tekintélyt parancsoló Mátyás-szobron, az egyetemeken, valamint a közösségteremtő kocsmákon és kávézókon keresztül emlékfoszlányok és személyes kötődések rajzolódnak ki a műveikben. Irodalmi jelentőségét is figyelembe véve, fontos helyszínnek számított a Kis-Szamos partján elterülő park, a Sétatér, de különösen a Sétatéri-tó. Sokan mágikus helyszínnek vélték, mely némely vers esetében az egész várost szimbolizálja. Szőcs Géza többek között ezeknek a verseknek az összegyűjtésére tett kísérletet még megjelenésre váró, Sétatér, szellemvasút a Szamos partján című kötetében. Dsida Tóparti könyörgés című verséről például elképzelhetetlennek tartja, hogy a költőt ne épp az otthonától kőhajításnyira fekvő Sétatéri-tó ihlette volna verse megírására. Ugyanakkor ez a könyv többről is szól: a Sétatér és a hattyúk Szőcs Géza költészetében az önazonosság, az identitásképzés jelölői. „Azt hiszem, soha nem szerette ennyire senki Kolozsvárt…” – mondja a kötet szerkesztője, Farkas Wellmann Endre. Pedig hát látjuk, hogy azért akadtak még néhányan. Mindenkinek megvolt és megvan a maga sajátos Kolozsvár-képe, s micsoda szerencse, hogy ezek a képek a költészeten keresztül tovább öröklődnek.
Szőcs Géza: A sétatéri hattyúkról
Kolozsvárott, a sétatéri
szigeten élt egy hattyúpár,
Léda néni és Hattyú bácsi.
Nem volt szokásuk énekelni
mert a sziget nem hattyú-bár
de a város szerette őket
„...látjátok, milyen édesek?!”
Idegen katonák jártak arra.
Rongyosak voltak s éhesek.
A hattyúpárnak nekiestek
hogy megsüssék őket vacsorára,
hogy vacsorára megsüssék őket!
(de voltak, akik hangoskodtak
hogy kolozsvári hattyú-paprikást!
csak azt! nem kérünk semmi mást!)
De megszólalt a riadó!
s a századnak rohanni kellett.
Ott zúgtak el
a Magyar Színház mellett
s nem maradt idejük kisütni
azt az ízletes hattyúmellet.
Csak a tábori szakács
kinek csúfneve Basta volt
de Holsztomérnek is szólították
a hattyúból csak ő evett
csak ő evett a hattyúból.
S amikor útra kerekedtek
pont mikor jött az este
a hattyúk szépséges fejét nyakastól
a hattyúk szép fejét lenyeste
és a szárnyakkal együtt
– jó lesz a hattyú-húslevesbe –
egy katona-
ládába beletette.
A katonák teli bőrönddel keltek útra
miként azt Bartók Béla tette.
A Fellegvárig sem jutottak
s elnémult a harmonikaszó
Harmonika elhal
elfullad az ej-haj
a seje-haja,
és a csuhajja
melytől süketül aki hallja.
Libabőr futkos a bakák hátán!
A faláda
mint egy gramofon
dalolni kezdett!
A katonák vetettek is
kisebb-nagyobb kereszteket!
de a kezük úgy reszketett!
Mert átéltek ők már sok vihart
de ládát énekelni még…
soha addig – a martalócok
nem hallottak még hattyúdalt.
Vérszín áriák, búcsúszó,
búcsú és jajveszékelés
és sziszegés és zokogás
sugdolózás és csattogás
és lüktetés és kopogás
suttogás, sírás, gágogás
és csőröknek a kopogása
és sikoltás és jajgatás
ilyesmi
és sötét végrendelkezés,
megfejthetetlen testa-
mentum,
elhaló trillák búcsúzóban
halál suttog a búcsúszóban.
HOLSZTOMÉR SÁPADOZNI KEZDETT
S MEGIVOTT MINDEN ALKOHOLT
TESTÉBEN OTT VOLT MÉG A HATTYÚ,
MÉG MINDIG ŐBENNE HALDOKOLT
Holsztomér, immár jaj neked!
Nem menekülhetsz, Holsztomér!
most megfizetsz a holtomért!
És akkor véres kezét az égre emelte,
az égnek emelte véres két kezét
s Holsztomér üvöltve elrohant
harapva s hörögve énekelt, vonítva,
hányta magát és vetette,
rúgkapált
s a Szamos vizébe magát belevetette
hogy ne hallja
hogy visszafojtsa
vagy megfojtsa magában a hattyút
beleugrott a folyóvízbe
amely a hegyek közé visz be.
De a vízben is folyvást énekelt.
A rádió. A rádióm.
Kikapcsolom,
bekapcsolom.
Mert Hilversumot keresem.
Én Hilversumot hallgatom.
Egy szemtanú az esetet
– azt hogy így meg így eshetett –
el is mesélte jóval később
mi több, még el is énekelte
még mindig zavartan és dadogva
a hilversumi rádióban.
Én legalábbis így hallottam.
Hogy ki volt ez a szemtanú
Léda volt-e vagy Holsztomér
nem ad választ rá senki már.
Új hattyú jött a Sétatérre.
Vajon most merre úszhat Léda?
s merre menekül Holsztomér?
A szigetre új hattyú költözött.
Sorsunknak ő már nem ura
ő már nem felel sorsomért.
Ez volt a rövid narratívám
Kolozsvárral s a hattyúval
kit nem hoz vissza senki már.
Nem tudom, hogy volt
vagy hogy hogy van
nem tudom, mi van a holnapokban.
Az éter néma.
Hallgat a hattyú Hilversumban.
(2019. november 20–21.)
Petőfi Sándor: El innét, el a városból...
El innét, el a városból,
Fogjatok be hamarjába,
Hadd rohanjak, hadd röpűljek
Más vidékre, más országba!
Mint kivánkozám e helyre,
Lelkemet mint vonta a vágy!
S ugyanez az érzelem most
Von tovább, maradni nem hágy.
Nevezetes ez a város.
Tekintetem szerteszéjjel
Mint az üstökös kalandoz
S nem telik be nézésével.
Összevissza tarkabarkán
Állnak új és régi házak,
Mintha képviselve volna
Itten minden eltünt század.
S történetkönyv ez a város,
A történetek nagy könyve,
Minden utca és minden kő
Nagy dolgokról beszél benne.
S a magyar szó árad itten
Mindenütt, amerre járok,
Édes hangok, kedves hangok,
Illatoznak, mint virágok.
S mégis mindezek dacára
El innét, sőt ép ezért el,
Hogy a megszokás utol ne
Érjen prózai kezével.
S szemeimrül azt a fényes
Rózsafátyolt le ne tépje,
Melyen át a várost nézem,
Elmerűlve tündérkéjbe.
Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
Igy maradj te emlékimben,
Ily kedvesen, ily dicsően...
El tehát, el gyorsan innen!
Orbán János Dénes: T. H. úr Kolozsvárott
Kolozsvárt hó borítja be,
időnként kicsit Vlagyivosztok.
Míg ti meleg szobákban tosztok,
pulzusom jég szorítja le.
Ó, annyi minden van nekünk!
Példa okáért: főterünk.
A főtéren szobor van,
a lelkünk a szoborban,
alatta ősapáink,
a múlt, a krumpli, és – ó –
a király alatt szép ló.
De mi csak gyalog lépked.
Királyunk, könnyű néked!
Magunkkal jól kilőttünk:
a korunkból kinőttünk.
Kolozsvárott kisüt a nap,
időnként forró, mint Orán.
Nincs miért fölkelni korán.
Aludd nyugodtan ki magad!
Dsida Jenő: Sötét szobor a város felett
Gyöngyházcseppekre bomlik a levegő,
részegen kacagnak az emberek.
Senki se gondol a sötét Szoborra,
álmában se látta senki még.
Napsütötte ősz; fecseg a korzó,
katonazene harsan a házak között,
cintányér csattan, pereg a dob -
Az óriás előtt senki se tiszteleg.
Szerelmes párok, gerjedt szívűek,
bizsergő ínaik unszolására
a ködfekete talpazatra kúsznak:
ott csap lihegve szájra a száj.
... De valahányszor hanyatlik a nap,
a sose sejtett, láthatatlan,
gigászi szobor hideg árnya
végigfekszik a balgák városán,
s ha fellobbantak a lámpa-lángok,
a suhogó, nagy lovas árnyék
leléptet halkan a házak közé
s minden tizedik kapura keresztet ír.
Reményik Sándor: Torony
Tegnap este az erkélyablakon
Át néztem: be különös a torony.
Szent Mihály templomának a tornya
Olyan csodás volt, olyan új-forma.
És mégse láttam még ily ismerősnek,
Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.
Sohase láttam így keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.
Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.
Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.
S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.
Kőcsipkéimnek komor erdejében,
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.
És a fájdalom vércsevisongása:
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.
S az egész bűvös, zord-erejű látás:
Egy kővé harsant diadalkiáltás.
Végül ott álltam én, keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.
Amíg újra emberré nem omoltam. –
A tornyot nézve, én is torony voltam.
