Az 1848-49-es szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári haditörvényszék ítélete alapján Aradon kivégezték a magyar honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, akik a bukást követően kerültek osztrák fogságba. Így a nemzet vértanúja lett: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos ezredes, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly. Pesten pedig ezen a napon végezték ki Batthyány Lajos volt miniszterelnököt.
48-as tábornokainkkal különös kegyetlenséggel végeztek. Az ítélet azonban nem érte váratlanul a vezetőket, hiszen már a forradalom kezdete óta sejthették, hogy ha nem sikerül kivívni a függetlenséget, akkor halálos megtorlásban részesülnek. A tábornokok és a szabadságharcosok kivégzése azonban nem csak Haynau bosszúja volt: a szabadságharc leverése utáni tömeges megtorlással a császár és az egész udvar egyetértett. Érdekes módon az osztrákoknak segítséget nyújtó Miklós cár volt az, aki önmérsékletre intette a Habsburgokat, a megtorlás helyett a magyarok megbékítését tanácsolta, sőt, felháborodásának is hangot adott az első kivégzések után.
A kivégzéseket azért időzítették tudatosan október 6-ára, mert 1848-ban október 6-án kötötték fel Bécsben a forradalmárok Theodor Baillet de Latour hadügyminisztert. Nem végezték ki viszont a forradalom diktátorát, akit Kossuth árulónak nyilvánított, és aki a közvélemény szemében egyszemélyi felelőse lett a forradalom bukásának. Görgey személyét - amint Kosáry Domokos cikkéből kiderül - egész másképp ítélte meg az 1950-es majd az 1960-as években a történeti irodalom.
Az aradi vértanúk kultuszának története a kivégzés napjával kezdődik, szemtanúk elbeszélése szerint már egy-két órával a kivégzéseket követően roppant tömegek zarándokoltak arra a helyre, amelyet a zsarnokság "Golgothává avatott". Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak. "Az aradi vértanúk" című ponyvafüzet szerint már a kivégzés napján elkezdték az áldozatok tárgyi hagyatékának összegyűjtését.
Október hatodika ünneplése még közvetlenül a kiegyezés előtt is tiltott volt: 1867-ben a kormány rendelettel tiltotta meg a honvédegyletek e napra tervezett országos gyűlését. A kiegyezés légkörében később szabadon - bár kellő politikai tapintattal - lehetett emlékezni a szabadságharc hőseire és áldozataira. 1868-ban aztán összeülhetett a honvédegyletek országos közgyűlése is, s a Vasárnapi Újság 1870. évi 1. száma címoldalán rajzban mutatta be Izsó Miklós önvédelmi harcunkat megjelenítő A haldokló honvéd című alkotását. Vidéken sorra emelték a honvéd emlékműveket, sőt 1870. október 6-án a Kerepesi temetőben is felavatták a "kilencek síremlékét", a kevéssé ismert és Pesten 1849-1853 között kivégzett személyek közös emlékművét.
Trianon után megszűnt a Bécstől való függés, így az 1848-as forradalom ünneplése is szabaddá vált. Ennek keretében 1926. október 6-án avatták fel Budapesten a Batthyány-örökmécsest. Egykor a helyén a hírhedt Újépület árka volt, mellette helyezkedett el a "Garnison Arrest No.5", amely nemcsak építése, de a fogvatartás módja miatt is a legsötétebb börtönök egyikének tartották. Itt őrizték, majd az árokban lőtték főbe gróf Batthyány Lajost, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökét. Holttestét titokban vitték a Belvárosi templomba, és csak 1870. június 9-én temethették el nyilvános tiszteletadással, majd 1874. május 26-án a Kerepesi temető mauzóleumában helyezték el .
Az Újépület lebontása után a főváros képviselőtestülete 1905. október 6-án úgy döntött, hogy azon a helyen, ahol Batthyányt kivégezték, nem szobrot, hanem örökmécsest fognak állítani. A kiírt pályázatot Pogány Móricz építész nyerte, aki obeliszket tervezett, felső részében, rács mögött égő örökméccsel. 1909-ben elkészült a műépítész részletes terve, s megszavazták a szükséges pénzt, de a kivitelre - részben a tervezett változtatás, részben a háború miatt - nem került sor. Csak 1925-ben vették ismét elő a terveket, Pogány Mórictól új tervjavaslatot kértek, s az általa készített változatok közül a klasszicizáló, egyszerű talapzatra helyezett lámpa mellett döntöttek. Az 1926 januárjában elfogadott végleges terv alapján megkezdődhetett a kivitelezés.
Az emlékmű felavatására a Báthori utca és a Hold utca kereszteződésénél, egy kis tér közepén a kormányzó, a kormányt képviselő Klebelsberg Kúnó, Batthyány fia, Batthyány Elemér, valamint unokája, Batthyány László, a törvényhozás és a főváros küldöttségének, a hadsereg, a politikai és a kulturális élet képviselői és az utolsó, még élő 48-as honvéd, Lebó István jelenlétében 1926. október 6-án került sor. Az ünnepi beszédet Pekár Gyula államtitkár, a Petőfi-társaság elnöke tartotta. Veretes közhelyeit nem kívánjuk idézni.
Az örökmécses (elektromos égő által megvilágított rubinkehely) leleplezése után - és Pekár előtt - Sipőcz Jenő polgármester volt az, aki az eseményt politikai összefüggésekbe helyezte. Az egyéni és nemzeti tragédiáról, a nemzeti összeomlásról beszélve így fogalmazott: "Összeomlott azonban az az állam is, amely eddig elnyomónk volt, amellyel szemben a magyar nemzetnek nem csak sokszor vérrel kellett kivívnia a maga függetlenségét. A magyar vértanúk, a magyar hősök nem erre a függetlenségre gondoltak. Ők Magyarországot akarták naggyá tenni."
A hivatalos ünnepség azonban nem nyerte el minden politikai csoportosulás tetszését. Délután megjelentek az Országos Függetlenségi Kossuth-párt vidéki szervezeteinek küldöttei, akik előtt Nagy Vincze nemzetgyűlési képviselő tartott beszédet, s - amint Urbán Aladár cikkéből kiderül - ostorozta a "farizeusokat", akik Batthyány itteni emlékművéhez és Kossuth síremlékéhez zarándokolnak, de "lélekben a Habsburgok visszahozására készülnek".
A Batthyány-örökmécses a szabadság jelképe lett, s már 1941-ben antifasiszta tüntetést tartottak itt, a kádárizmus utolsó éveiben pedig a március 15-i ellenzéki tüntetések rendszeres színhelye volt.
Az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait akkor egyszerűen elásták a gödöllői országút közelében. A mártírokat 1955 őszén jogilag, 1956 tavaszán pedig politikailag is rehabilitálták, majd Rákosi Mátyás kommunista pártvezető 1956 júliusi menesztése után került napirendre az újratemetésük. A közvélemény (és a jugoszlávok) nyomására végül 1956 szeptemberében a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése határozott a nyilvános temetésről.
Október 6-án a Kerepesi úti temetőben több mint százezer ember előtt zajló megemlékezésen Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András hamvait díszsírhelybe helyezték. A sorstársak nevében búcsúzó Szász Béla az egész sztálinista korszak temetéséről beszélt. A temetést követően antisztálinista tüntetés zajlott le a Batthyány-örökmécsesnél - "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon" jelszóval. Október 13-án és 20-án eltemették a honvédség és a rendőrség mártírjait is.
A korabeli sajtó így írt: Hatalmas részvét mellett eltemették a párt mártírjait. Szombaton délután a Kerepesi temetőben a párt és a munkásmozgalom nagy halottai közé örök nyugalomra helyezték a párt mártírjait: Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, dr. Szőnyi Tibort és Szalai Andrást. (...) Pontban 12 órakor a gyászinduló hangjai mellett megindult Budapest népének menete, hogy elvonulva a ravatal előtt megadja a végső tisztességet a párt mártírjainak. Három órán át sűrű sorokban, végeláthatatlan menetben tisztelegtek a gyárak munkásai, az értelmiségiek, a Néphadsereg tisztjei és harcosai, az egyetemek és a főiskolák hallgatói - mintegy 150.000-en haladtak el a ravatal előtt. (...) Három órakor vége szakadt a budapesti dolgozók néma tiszteletadásának; megkezdődött a gyászszertartás. A gyászinduló hangjai után elsőnek Apró Antal, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese mondott gyászbeszédet az MDP Központi vezetősége és a Minisztertanács nevében. (...) Ezután Rajk László spanyolországi bajtársai nevében Münnich Ferenc, a Magyar Népköztársaság belgrádi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete beszélt.
2001-ben a Nemzeti Kegyeleti Bizottság előterjesztése alapján fogadta el a Kormány a nemzeti gyászról szóló 237/2001. (XII.10.) Kormányrendeletet, amely október 6-át, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és az aradi vértanúk kivégzésének napját - állandó jelleggel - nemzeti gyásznappá nyilvánította.
Meghatározták, hogy nemzeti gyász meghirdetése esetén a Magyar Köztársaság lobogóját ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadással az Országház előtt fel kell vonni, majd félárbocra kell ereszteni; meghatározott középületekre zászlóhasználat esetén gyászlobogót kell kifüggeszteni, lobogóhasználat esetén az állami lobogót félárbocra kell ereszteni; az iskolákban tanóra vagy külön diákrendezvény keretében méltó módon megemlékezést kell tartani; a nyilvános szórakozóhelyeken a zene- és műsorszolgáltatás korlátozható.
