Első este (ami egyben a nyár utolsó napja volt), hét óra tájban, a szállingózó emberek láttán megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy lesz-e itt egyáltalán valami. De úgy tűnik, csak az ünnepélyes megnyitó nem keltett különösebb érdeklődést (csodák csodájára), mivel Pál Istvánék játéka alatt (miközben szívünket melengette a folklór) kezdett betelni a főtér, a Patriarcas de la rumba koncertjén pedig nem győztem betelni azzal, hogy lám-lám mégiscsak mennyien élnek és férnek el Nyíregyházán. A hatvan és nyolcvan év közötti urak rumbája alatt akár egy mediterrán fesztiválvárosban is érezhettük volna magunkat, de az igazi hangulathoz szükség lett volna plusz 15 fokra, és valamivel nagyobb lazaságra a közönség részéről.
Szombaton a délutáni programok tucatjai közül lehetett válogatni, én felvezetésképp a Kaláka Három székláb című előadását választottam, és Tengerecki Pál hallatán újból copfos kislánnyá változtam. A Napra zenekar nem győzött meg - a túl sok stílus keveredése, a túl sok ötlet és a túl sok variáció a túl jó zenészek legnagyobb ellensége lehet -, de ha letisztulnak a formák, ígéretes ötvözet születhet belőlük. A Zöld-foki-szigetekről érkező Rabasa jókedvre derítő, andalító vagy andalgáshoz való dallamai mégsem ringattak sokakat álomba, tíz órától még mindig teli tér előtt vetítették a Hasutasokat.
