Csendes tiltakozásként most Vidornak nevezem a Vidor fesztivált, ami sokat nem változott a korábbiakhoz képest - a színházi részlegen semmiképpen. Amire bizton számíthatunk: nívós szórakoztató előadások sora a Móricz Zsigmond Színház legkülönbözőbb helyszínein. Tényleg az ország legjobb nevettető darabjait hozzák ide, és meg lehet nyugodni, a Mikroszkóp Színpad itt (is) elsüllyedhetne szégyenében, de ide nem (is) válogatják be.
Furcsa érzés tölti meg a színház falait ilyenkor: a nyári szünet legvégén már a kiéhezett helyi közönség akár habzsolással startolhat rá az új szezonra, s szék nem marad szabadon. A nézők örülnek a fesztiválnak, lelkesen jönnek, veszik a jegyeket, zsúfolt teltházak napra nap. Az események flottul követik egymást, nagy röhögések, meglepő fordulatok, s mindennek csak akkor lesz vége, ha kilépünk a színházteremből, akkor viszont azonnal. A nézőtéri dolgozók még nem szoktak vissza, nekik tényleg nagyon hirtelen jöhet ilyenkor ez a rengeteg ember. Idegesen oktatják ki hát a nézőket, ingerültség van a ruhatárban egy vizes esernyő miatt, menjen vissza két ajtót, álljon föl, üljön le - navigál a portások önjelölt császára. "Miért nem figyel oda, hogy hanyas székre ül???" - na ez az a mondat, amit egy európai színházban már nem lehet elereszteni. A Kamarában sem jobb a helyzet, ott kezdéskor, mikor már húzzák le a nézőtéri világítást, csattan föl az éles hang: "pillanat, megjött az ügyvéd úr, de hova ültessem?" Milyen nyomasztó lehet erre az embertelenül indiszkrét mondatra belépni száz fürkésző szempár elé, melyek színészt fürkésznének, de csak az ügyvéd urat kapják?
Valójában azonban a világon semmi probléma sincs, különösen, ha a vidéki színházban a Bodolay rendezte abszurd még éjfélkor is ütemes vastapsot érdemel. Ugyanezzel a barátsággal fogadják Eszenyi Enikőt, szinte már minden sora végén nagy tapsot kap, egy pillanatig sem zavar senkit, hogy húsz percig váratja közönségét, s addig csak az iskolai ünnepség díszletéből elcsent paneleket szemlélhetjük. Eszenyi interaktívvá teszi önálló estjét, pár kézfogás után megmássza a fél zsöllyét, s innentől kezdve övé az este, melynek gerincét roppant dícséretes kezdeményezésre kortárs magyar szerzők friss (és meglehetős pikáns) írásaira építi. Majdnem geil módon eleveníti fel szabolcsi gyerekkorát, negyedórás privát monológ után még mindig vastaps, a közönség szerepel, bájos.
Hahotázás a Spiró-darabon a Krúdy Kamaraszínpadon, másnap Molnárt játszanak a kaposvári egyetemisták, szépek, fiatalok és nagyon tehetségesek, megpróbálunk örülni nekik, s feledni a kérdést: hova gyártanak ennyi magyar színészt?
Ugye nem a ruhatárba?
Furcsa érzés tölti meg a színház falait ilyenkor: a nyári szünet legvégén már a kiéhezett helyi közönség akár habzsolással startolhat rá az új szezonra, s szék nem marad szabadon. A nézők örülnek a fesztiválnak, lelkesen jönnek, veszik a jegyeket, zsúfolt teltházak napra nap. Az események flottul követik egymást, nagy röhögések, meglepő fordulatok, s mindennek csak akkor lesz vége, ha kilépünk a színházteremből, akkor viszont azonnal. A nézőtéri dolgozók még nem szoktak vissza, nekik tényleg nagyon hirtelen jöhet ilyenkor ez a rengeteg ember. Idegesen oktatják ki hát a nézőket, ingerültség van a ruhatárban egy vizes esernyő miatt, menjen vissza két ajtót, álljon föl, üljön le - navigál a portások önjelölt császára. "Miért nem figyel oda, hogy hanyas székre ül???" - na ez az a mondat, amit egy európai színházban már nem lehet elereszteni. A Kamarában sem jobb a helyzet, ott kezdéskor, mikor már húzzák le a nézőtéri világítást, csattan föl az éles hang: "pillanat, megjött az ügyvéd úr, de hova ültessem?" Milyen nyomasztó lehet erre az embertelenül indiszkrét mondatra belépni száz fürkésző szempár elé, melyek színészt fürkésznének, de csak az ügyvéd urat kapják?
Valójában azonban a világon semmi probléma sincs, különösen, ha a vidéki színházban a Bodolay rendezte abszurd még éjfélkor is ütemes vastapsot érdemel. Ugyanezzel a barátsággal fogadják Eszenyi Enikőt, szinte már minden sora végén nagy tapsot kap, egy pillanatig sem zavar senkit, hogy húsz percig váratja közönségét, s addig csak az iskolai ünnepség díszletéből elcsent paneleket szemlélhetjük. Eszenyi interaktívvá teszi önálló estjét, pár kézfogás után megmássza a fél zsöllyét, s innentől kezdve övé az este, melynek gerincét roppant dícséretes kezdeményezésre kortárs magyar szerzők friss (és meglehetős pikáns) írásaira építi. Majdnem geil módon eleveníti fel szabolcsi gyerekkorát, negyedórás privát monológ után még mindig vastaps, a közönség szerepel, bájos.
Hahotázás a Spiró-darabon a Krúdy Kamaraszínpadon, másnap Molnárt játszanak a kaposvári egyetemisták, szépek, fiatalok és nagyon tehetségesek, megpróbálunk örülni nekik, s feledni a kérdést: hova gyártanak ennyi magyar színészt?
Ugye nem a ruhatárba?
