Csütörtök este az Ando Drom tagjaival kiegészült hazai autentikus roma zenekar, a Romano Drom kisebb-nagyobb sikerrel, ám annál nagyobb igyekezettel táncoltatta meg a közönséget (náluk nagyobb közvetlenséggel egy zenekar sem próbálkozott). Utánuk Johnny Clegg progresszív rock alapú, afrikai zulu hagyományokkal és nagy adag lelkesedéssel kevert zenéje következett. A show-szerű elemekből kiindulva fennállt ugyan a túladagolás veszélye, de hamar elmúlt minden rossz előérzetem - nagyrészt a dalok között mesélt egyszerű, őszinte történeteknek köszönhetően -, amikor mindenféle szektás sallangtól mentesen, kedvem lett volna megfogni a körülöttem nyugvó, tapsoló vagy táskában matató kezeket, és valami ilyesmit kiabálni, hogy: gyerekek, tegyük félre a bizalmatlanságot, közönyt és a felszínt, hát egy csapat vagyunk, szabadság, egyenlőség, világbéke. A szép dolgok kifejezésének örömét végül meghagytam Johnny Cleggnek, aki sokkal szolidabban, ám kétségtelenül meggyőzőbben tálalta mindezt, én pedig maradtam a hátsó sorban, mint egy nagy család legkisebb tagja, akinek pillanatnyilag nem osztottak lapot.
Az utolsó estét három folk-berkekből jól ismert díva nyitotta - ha illendő egyáltalán dívákról beszélni folk-berkekben. A nagy múltú népi énekes hölgyek (Herczku Ágnes, Szalóki Ági és Bognár Szilvia) Szájról szájra nevet viselő produkciója után egy macedón rezesbanda következett. A Kocani Orkestar koncertje igazán jól szabad téren szólt volna, ahol a rezesbandák általában szólnak, de az időjárásból adódó kellemetlenségekért és az eredetileg szabad térre tervezett hangosítás beltéri tompa hangzásáért sem a szervezőket, sem a zenekart nem tehetjük felelőssé, hiszen így is átjött, aminek át kellett: a balkáni dallamok nyomorúságból, szomorúságból fakadó életöröme és a szegénységből áradó zenei gazdagság.
Az eddig látottak-hallottak alapján íme a konklúzió: mindegy, ki mekkorát alakított, ki milyen díjat kapott szombaton, mert ezen a fesztiválon a kézzel fogható kitüntetés szimbolikus, az igazi jutalom ennél sokkal egyszerűbb: színpadról nézve a nevetés, a színpadra nézve pedig a nevetni tudás. Ezt adja a Happy Art és bátorságot a hétköznapi nevetéshez.
Legyen itt a pont.
