A világ szíve
"A világ szíve" nem más, mint Magyarország - többek között ezt is megtudhatjuk Várszegi Tibor munkájából. Bevezetésként azonban Gemza Péter és Mezei Szilárd összjátékát, a 7 lépés című romantikus alkotást adják. Ez a darab egy évek óta szerveződő közös improvizáció egyik állomása. Gemza műkarokat használ, majd ezeket köpenyével együtt felakasztja, miközben Mezei változatos zenei stimulációkkal élesíti eltompult érzékeinket. A felakasztott emberformájú dolog ott marad a színpadon, miközben Gemza botokkal táncol, majd pillangót reptet. Az elhalványuló fényben e pillangó hajlik a magzati pozícióba összehúzódó táncos felé Mezei Szilárd csodálatos csengettyűi mellett.
A 7 lépés vállalt közösséget mutat Nagy József világával, de Várszegi Tibor alkotásaival is. Mindegyik a groteszk, a tudatalatti, a sejtés fogalmaival operál, fontos a föld, a bot, az ország. E konzervatív, heideggeri szellemű világteremtési kísérletek elmélyedésre ösztönöznek, noha talán egyesek a hangos kacajt választanák. Annyi bizonyos, hogy se a 7 lépést, se Várszegi A számonkérés kora I. - A bot című előadását nem lehet a hagyományos, modern tánckategóriákkal értelmezni, sem leírni, nem utolsósorban azért, mert nem táncelőadásokról van szó, hanem sajátos rítusokról.
Várszegi Tibor amúgy az Ellenfény kortárs tánc- és színházkritikai folyóirat alapító kiadója, így az egész magyar kortárs művészeti élet csak hálával tartozhat e fantasztikus jászberényi tanárnak. Alapítványával irodalmi folyóiratot is kiad, színházi előadásokat támogat, és a vidéki színjátszás alternativitásának fontos szószólója. Már a Mennybe vitt leány című 2004-es előadásában furcsán ötvözte a népi és az egzisztenciál-filozófiai motívumokat, melyek most A botban még inkább egymásra találtak. A botot ugyanis egy erdélyi pásztortól vette, somfából van, és ezért nehéz vele táncolni - mondja el a közönségnek a kezdés előtt. A bot című munka egy furcsa némajáték-akrobatika, melyben a mozgás mindig szimbolikus, vagyis jelentése volna. Legelőször is közli a közönséggel, hogy ahova leszúrja a botot, ott van a világ közepe. Oly szuggesszióval, hogy én el is hiszem neki, amikor hangosan lecsattintja a MU plasztik padlójára.
A művész-színész-táncos-szerkesztő nagy testéhez képest csodálatosan mozog, akrobatikusan pörgeti a botot, és néha még a néptánc töredezett mozdulataiban is megállja a helyét. Felvételről szól a hegedű, majd maga Várszegi dünnyögve énekel - ekkor tudjuk meg, hogy Magyarország a világ szíve, illetve, hogy "azért ilyen ez a világ, mert a szíve Magyarország." A botját felöltözteti a tarisznyájából kihajtott bivaly (?) fejjel és ez, mint szomorú bálvány követi végig mozgását. Majd hangosan szuszogva kilép a térből, félcipőt szúrva a bot végibe.
Végül azon gondolkodom, hogy milyen érdekes látni ezeket a magán-mitológiákat, amikor valaki a filozófiai gondolkodást (lásd Várszegi heideggeriánus doktori értekezését: Az ittlét öröme. A színpadi mű hermeneutikája, Balassi Kiadó, 2005) transzformálja a színpadra, majd a színpadi produkciót vissza a gondolkodásba. Így jönnek létre az egymást tápláló értelmező és érzékelő körök. Félretéve azt a problémát, hogy most Magyarország-e a világ közepe vagy a bot, illetve, hogy Magyarország nem más mint egy bot, egyszóval ezzel a kérdéssel nem törődvén, annyit ki lehet mondani konklúzióként, hogy a Várszegi-féle Gesamtkunstwerk talányos műforma, mely inkább egy filozófusra, mint kritikusra vár.