Világbajnok a Millenárison

Talán még a Millenáris munkatársai is elcsodálkoztak, hogy amikor Michel Camilo, Charles Flores és Dafnis Prieto kijött a színpadra, milyen dörgő taps fogadta őket. Még nem játszott Magyarországon, de azért a latin jazz egyik legnépszerűbb zongoristája nálunk is ismert. A zene előtti taps azt is jelezte: pontosan tudják, mire vettek jegyet, és az be is jön nekik. Camilo pedig hozta, amit vártak tőle.

 

A dominikai származású, New Yorkban élő 54 éves zongorista párját ritkítja már abban is, hogy milyen szorgalmas: tíz év alatt nagyjából húsz lemezt adott ki. Camilo a latin jazz legnagyobbjaival, Chucho Valdes-zel, Paquito D'Riverával és Dizzy Gillespie-vel dolgozott. 2003-ban begyűjtött egy Grammyt is azért a dupla lemezéért, amelyet a New York-i Blue Note-ban vett fel, természetesen "élőben". Ő maga úgy gondolja, hogy addigra sikerült teljesen kidolgoznia triójának koncepcióját. Triólemezeit fantasztikusan kimunkált produkciók, a latin ritmus és a gazdag harmóniavilág, szellemes, technikailag briliáns zongorázás jellemzik. Anthony Jackson is basszusozott már a triójában, sokáig volt a dobosa a nem kevésbé nagy tekintélyű Horacio "El Negro" Hernandez. Prieto az új dobos, aki az új lemezre, a tavaly felvett és kiadott Spirit of the Momentre szegődött el, a bőgős viszont már hat éve vele játszik.

 

Lehetetlen nem észrevenni a mélyen beidegződött klasszikus zongoratechnikát Camilo játékában, ami leginkább az intrók és a lassú számok közben érvényesült. A Millenárison sokszor indított ilyen finoman, de erős lüktetéssel, hogy azután elragadja a hév: már az első számban elővezette villámsebességű futamait, mennydörgésre emlékeztető kétkezes tremolóit és kétszeres oktávfogással is követhetetlenül száguldozó dallamait. A latin jazz persze ilyen: eltolt ritmikus hangsúlyaival, bravúros futamokkal variált, sok ismétléssel és prímmel teli melódiái által válik ellenállhatatlanná. Lehetőleg ne is tessék ülve maradni. Az első latin jazz fesztiválon, ahol több mint húsz évvel ezelőtt jártam, nem is volt szék, csak néhány hátsó sort hagytak meg. Camilo olyan elképesztően technikás, hogy tényleg nem tudok senkit, aki nála gyorsabban tud játszani. Hatáshalász, mondhatnám rá, ugyanis nem éri el a hatásvadászat szintjét, amit csinál, de a produkció mégis minden elemében tarolni akar. Camilo végig az ízléstelenség határán egyensúlyozott, a bravúros néha, bizony, átfordult bűvészkedéssé. Csakhogy harmóniailag és ritmikailag az ő játéka, és a nem kevésbé elképesztő ritmikájú, bár nem annyira szép hangon megszólaló bőgőséé, valamint az eszméletlenül precíz és végletekig fegyelmezett dobosé teljesen összeforrtak, az eksztatikus billentyű-püfölés előtt és után fantasztikus szépségű improvizációk, halálbiztosan feltett harmóniamenetek következtek. Így a produkció csak kis időre lépett bele az ízléstelenség sáros tócsájába. Emblematikus volt a bő órás koncert végén hallott fergeteges Giant Steps, amelynek leírhatatlan tempója ugyannyi fejcsóválást, mint ovációt váltott ki. De a kétkedőket is meggyőzték a második ráadással, egy, a Corea-féle Spainre emlékeztető számmal, amelyben Camilo megmutatta, hogy a visszafogottságával is tud hódítani.