Van egy fiókom, tele régi telefonokkal (van, ami még működik, hihetetlen lassan, de életre kel), töltőkkel (van, amihez van tölteni való készülék, van, amihez nincs, de mi lesz, ha egyszer valakinek pont ilyen kell?!), szemüvegekkel (hátha az öregkori távollátás erősödésével szűnik a rövidlátásom – mintegy kompenzálja egymást a kettő, és jó lesz még épp ez a dioptria – igaz, ragasztott a keret, de hogy szerettem!), kártyákkal (játék kártya, telefonkártya egyaránt), névjegyekkel (akkoriból, amikor még divat volt névjegyet kapni és megőrizni), pontgyűjtő kártyával (amikor még nem volt a telefonban minden, hanem valósággal szétfeszítette a pénztárcát – pénz helyett és híján), kábelekkel (olyan kamerához, amit már nem használunk, de mi van, ha egyszer mégis kelleni fog – maradjon!), gyógyszerekkel (amiket régen szedtünk, már nem kell, le is jártak, de mi van, ha mégis kelleni fog, és hétvége van?!), emlékbe eltett wellness-szálló-számlákkal (már arra sem emlékszünk, milyen volt a szálló, a medence, a víz, de biztos jó volt, ha megőriztük!), útlevelekkel (be szép és fiatal is volt még a fejünk!), fűzőkkel (ez az árnyalatú cipő már nincs meg, de annak idején vettünk húsz pár fűzőt, azóta is rakosgatjuk), kis fordítógéppel (van hozzá helyes ceruza, már be sem lehet kapcsolni, szükség sincs rá, de méregdrága volt, hogy dobnánk ki?), régi órákkal (nem járnak, nem is javíthatók, de a huszadik szülinapra kaptuk, amíg élünk, tesszük-vesszük), könyvjelzőkkel, belépőkkel fesztiválokra meghívottként, vendégként, belépők munkahelyekre (mi van, ha egyszer visszamegyek és elhozom a gemkapcsokat?! Na ugye), kulcsokkal, fel nem használt bérletképekkel, sőt bérletekkel, könyvtári belépőkkel, feltekert plakátokkal, amelyek hirdetik, hogy valahol felléptem sok évvel ezelőtt… és napestig, oldalaljig tudnám sorolni, de minek. Mindenkinek van egy ilyen fiókja, és mindenki kihúzza olykor.
És olyankor óhatatlanul úrrá lesz rajta a mélabú.
Mert minden elmúlik, minden el is múlt, tessék, és minden helyett ott van a telefon, kényelmes, tagadhatatlan, de mégis milyen menő dolog volt egy igazi sajtóigazolvány, könyvtári belépő, dolgozói kártya, amin írta, hogy Reptéri Biztonsági Szolgálat (elvégeztem egy alapfokú reptérbiztonsági tanfolyamot, amire ott dolgozó angoltanárként szükségem is volt, haha, akkor esett le az egyik csomagszállító kamionról/szekeres kocsiról ez a pöpec kis plasztikkártya)… Belépőtokenek helyszínre, bankszámlára, elemmel működő vackok, csak a baj volt velük, mégis töltötték az életet, értelmesnek tűnő cselekményeknek voltak eszközei és okozói.
Igen, ez fáj leginkább, hogy elröppent, értelmes volt, vagy inkább mégsem, hiszen milyen könnyű ma már mindez, de akkor nem volt az, nem baj, bár jönne vissza az az idő. Ha játszottak már különféle digitális játékokat, ahol volt karakterük, majd megfeledkeztek róluk, és évekkel később, szinte félve beléptek, és még mindig ott állt a karakter, enyhén imbolyogva, és várta, hogy új fegyverekkel szereljük fel őket, hogy akcióba lendülhessen… hát valami ilyesmi érzés ez az egész.
Persze nem lehet már a régi fiókba belépni, a kis karakter ott áll imbolyogva immár mindörökké, és várja, hogy páncélt adjunk rá, ne legyen annyira ijesztő az elmúlás szele. És nem lehet visszamenni a régi telefonok idejébe, a hányódó kábelek fénykorának idejébe, nem lehet, nem lehet, és ez végtelenül szomorú, szomorú az, ahogy ők néznek minket, amint imbolyogva állunk, és várjuk, hátha mégis kinyílik egy kicsi kiskapu, amin keresztül visszamegyünk mondjuk 2002-be, és a fényesen csillogó könyvtári belépőnkkel elindulunk a Széchényi könyvtárba, mert annyi mindent kell még elolvasni, annyi mindent kell kikutatni, olyan szép a jövő és annyi nagyszerű meglepetést rejteget! És olyan jó lesz majd…
