„– Csodálatos dolgok a könyvek! – mondta a királynő a rektorhoz fordulva, az pedig buzgón helyeselt. – Megkockáztatva, hogy amit mondok, úgy hangzik, mintha egy szelet hátszín lennék, azt merném állítani, hogy megpuhítják az embert.”
Komolyan mondom, meg kell zabálni. A királynőt is, a könyvet is. A szerzőt is, a műfordítást is. Először 2009-ben olvastam Alan Bennett műremekét, A királynő olvas című kisregényt, és most, idén ősszel legnagyobb örömömre megjelent ismét, vagyis a javított utánnyomást adták ki, másik borítóval, fülszöveggel. De ugyanolyan pöpec.
Lássuk, miről is van szó!
Az angol királynő a kutyáinak és egy szerencsétlen/szerencsés véletlennek köszönhetően megismerkedik egy mozgókönyvtár kínálatával és mindazzal az örömmel, amit az olvasás nyújtani tud; persze csak lassan, kapkodás nélkül, méltóságteljesen és rendkívül cukin, édesen, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Természetesen van mellette egy kalauz, afféle Vergilius, aki a könyvek világába(n) kalauzolja a fenséget, de amint a királynő ráérez a dolog ízére, egyedül is biztos kézzel és ízléssel választ könyvet.
Igen ám, de a meglehetősen szokatlan „hobbi” igen nagy megbotránkozást kelt az udvartartásban, kisebb botrányok is kötődnek hozzá („– Olvasott valaki önök közül Proustot? – kérdezte a királynő a teremtől. – Kicsodát? – kérdezte suttogva egy nagyothalló vendég, és néhány kéz a levegőbe emelkedett, de a miniszterelnöké nem volt köztük, így azután egyik fiatal minisztere, aki olvasott Proustot, és már-már emelte volna a kezét, végül mégsem merte föltenni, mert attól félt, valami kellemetlenség lehet belőle”), a királynőhöz látogató előkelőségek rendre zavarba jönnek, mikor a királynő az olvasási szokásaikat kezdi firtatni, tanítónénisen rákérdez dolgokra, vagy saját élményeit és tapasztalatait összegzi, így mindenki megpróbál a maga eszközeivel küzdeni a – remélik – múló hóbort ellen.
Persze ettől a királynő is megkeményedik, és ő is küzdeni kezd a szenvedélyéért, sőt egyre okosabban olvas („…a regényt, amelyet annak idején vontatottnak talált, most üdítően pezsgőnek érzékelte, fanyarnak ugyan, de pezsdítően fanyarnak, és úgy tűnt neki, Dame Ivy józan, tárgyilagos hangja megnyugtatóan hasonlít a sajátjához. Eszébe jutott (és a következő napon le is írta), hogy az olvasás, egyebek közt, valami izomféle is, és hogy az idők során neki ez az izma szemlátomást kifejlődött. Most már könnyedén és nagy élvezettel olvasta a regényt, időnként fel-felnevetett egy-egy megjegyzésen – mert viccnek azért nem lehetett nevezni őket –, amely fölött korábban elsiklott”), ő maga is elkezdi lejegyezni a gondolatait, egyszóval olyasmiket csinál, mint a királynősködésmentes egyszerű alattvalók. Évszázados hagyományból táplálkozó uralkodói szigora és szükségszerű részvétlensége és érdektelensége lassan eltűnik, az olvasmányai átformálják, figyelmessé, engedékennyé és filozófiára érzékennyé teszik, miközben egyszerre marad – és tud lenni – royalista és demokrata („…a királynőt csöppet sem érdekelte az emberek neve, mint ahogy az öltözködésük, a kiejtésük vagy a társadalmi helyzetük sem. Igazi demokrata volt, talán az egyetlen az országban”).
Ez a sajátságos nézőpont (hogy tudniillik a királynő olvas) egészen szokatlan szempontból világítja meg a talán minden más szempontból feldolgozott angol királyi család életét, az etikettet, az udvartartás, egyáltalán, az egésznek az auráját, de ez mind semmi, sokkal fontosabb, hogy ez a kis történet/jelenet/érdekes gondolat remek alkalmat teremt a szerzőnek, hogy a könyvekkel, olvasással, írókkal és írással kapcsolatban szinte számolatlanul szórja a zseniális, idézetgyűjteménybe kívánkozó maximákat, bon mot-kat, frappáns megfigyeléseket. Csak mutatóba: „A könyvek vonzereje, gondolta, talán az olvasó személye iránti közömbösségükben rejlik: van valami makacs öntörvényűség az irodalomban. A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő, őt, a királynőt sem kivéve. Az irodalom, gondolta, egyfajta nemzetközösség, a könyvek: köztársaság. Ami azt illeti, ezt a kifejezést, hogy »a könyvek köztársasága«, már korábban is hallotta, diplomaosztási ünnepségeken, díszdoktori címek átnyújtása és más efféle alkalmakkor, bár korábban soha nem gondolt bele igazából, mit is jelent. Akkoriban úgy gondolta, bármiféle köztársaságról beszélni általában kissé sértő, az ő jelenlétében pedig kifejezetten tapintatlanság, enyhén szólva. Csak most értette meg, mire gondolhattak a szónokok, amikor ezt a kifejezést használták. A könyvek senki előtt nem hajbókolnak. Számukra minden olvasó egyenlő, és ez egy olyan érzést idézett fel benne, amit valamikor élete kezdetén tapasztalt meg először és utoljára.”
Olyan cuki az egész könyv, mint a megjegyzés a köztársaságnak a királynő jelenlétében való emlegetése leírása; és ezzel együtt olyan sűrűn és szépen beszél mindenről, ami irodalom („gyakorlati” szinten is), hogy az párját ritkítja. Az egyik legszórakoztatóbb könyv, amelyet a könyvekről és az olvasásról írtak – és nyoma sincs benne az ásatag és steril irodalomelméleti okoskodásoknak. Legszívesebben azt mondanám: mindenki számára kötelező olvasmány, de meghallgatom a királynő intését, amely az alábbi, a magántitkárral folytatott beszélgetésben olvasható: „– Ha képesek lennénk az ön olvasási szenvedélyét valamilyen magasabb cél szolgálatába állítani, például ha a nemzet kultúrájának fejlesztését vagy az ifjúság szövegértési szintjének emelését tűznénk ki célul… – Az ember az olvasás öröméért olvas – közölte a királynő. – Az olvasás nem közérdekű kötelesség.”
Alan Bennett: A királynő olvas. Fordította: Rakovszky Zsuzsa. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
