Volt pár éve Magyarországon – ha jól emlékszem, viszonylag rövid ideig – egy elektronikai termékeket árusító cég, Saturn volt a neve. Aztán valamiért megszűnt, nem tudom, miért, nem is nagyon érdekel. Viszont egyik barátom, ismerősöm egyszer nálam felejtett egy helyes kis műanyag saturnos reklámszatyrot, és nekem annyira megtetszett, hogy a kötelező várakozási idő elteltével (mely idő alatt az eredeti tulaj elfelejti, hogy a cucc voltaképpen az övé – volt) elkezdtem használni.
Éppen ideális a mérete, van viszonylag tartós és kemény feneke neki, igen csinos, és főleg jól lehet pakolni. (Tiszta pornó, komolyan mondom.)
Sokáig csak kisboltba jártam vele, mert amit én tudok a kisboltban venni, annak felcipeléséhez nem kell ikeás szatyor. De aztán ahogy szaporodtak a könyveim, és különböző eseményekre magammal kellett őket vinnem, hogy ha eladni nem is tudok közülük, legalább mutogassam őket, hátha megveszik a boltban, én meg milliomos leszek… szóval ahogy szaporodtak a művek, egyszer csak rájöttem, hogy a meglévő tíz könyvem éppen patentmód kitölti a szatyrot, áldassék a Saturn neve. Én egyébként eléggé utálok könyvet cipelni: nehéz, mindenben eldőlnek, sérül a sarkuk, borítójuk – de ez a kis saturnos szatyesz valami csoda azóta is: úgy állnak benne a könyvek, mint a cövek. (Mondom: mint fenn.)
Ebben hordom tehát már évek óta a tíz saját könyvemet, pedig időközben igencsak megroskadt a miszter szatyor. A füle/fogója/akasztója például szétszakadozott, teljesen elvékonyodott, szalagokban lóg, és hát ronda is, mint a bűn (mindig az volt, de engem vonz a rút – mert szép a rút és rút a szép, sicc, mocsokba, ködbe szét! Meg aztán: szatyrom, szatyrom, mondd meg nékem!), valójában úgy nézek ki vele, mint egy szerényebb hajléktalan, aki csak igen kismennyiségű magával hordozott tulajdonnal rendelkezik.
És hát járok mindenféle helyekre, hívnak, hál’ Istennek: iskolába, öregotthonba, egyetemre, posztgraduális képzésre, sima felolvasásra, beszélgetésre, mikor mi kerül. És Saturn mindig jön velem.
Persze ilyenkor kiöltözöm, mint Szaros Pista Jézus nevenapján: zakó, cipőviksz meg patyolat ing, amint illik. De vállamon ott a hajléktalanszatyrom.
Sokáig fel sem tűnt, de aztán eljutottam az önismeretnek olyan magas, az egyszerű halandók számára tkp. ismeretlen fokára, hogy eszembe jutott: tényleg, milyen látvány lehetek az ava- és ár-tatlan szemlélő számára?! Eleve idejétmúlt jelenség, afféle anakronizmus minden író, aki egyáltalán létezik, és nem átall könyveket cipelni magával – az igazán trendi culák már telefonból olvassák fel a kis műalkotásaikat, hova szarjak.
Tehát valami múltszázadi csökevény vagyok a szemükben, a hülye zakómmal, ingemmel és a bokszos cipőmben. És akkor hogy összezavarjak minden ellenfelet, ott a vállamon a hómlesz-szatyor, és még csak nem is jóféle ruhák meg kenyérhéj van bennük… hanem könyv. Könyv, bazmeg, könyv!
Látom, amint 1) megsajnálnak, aztán látják, hogy azért kocsira bezzeg mégiscsak futotta, ezért gyorsan 2) megutálnak, a kelleténél jobban, hogy a korábbi sajnálást valahogy helyreüssék magukban. Majd megint rámnéznek, látják a szemüveges pofámat, a megroskadóban lévő pocakot, a McDonald’s-jelet formázó homlok-halántéki hajvonalívemet, ahol egy kackiás ottmaradt hajcsücsök mutatja, merre van az orrom (mintha erre nem lehetne másként rájönni, ugyebár). Ekkor ismét 3) megsajnálnak. Aztán meglátják, mennyit írtam, és ezzel mennyi papírt elhasználtam, hány fának kellett ezért meghalnia: 4) utálás. De aztán azt is észreveszik, hogy még ez a szatyor is, amin az érthetetlen Saturn nevet írja, és néhány asztali komputer rajza szerepel rajta, biztos bolgár, ott ilyen szakadtak a népek, szóval hogy még a szatyor is szakadt, tehát esmenn 5) megesik a szívük rajtam. Ekkor azonban realizálják, hogy frissen sarkalt a félcipőm = elönti őket az 6) utálat. Látják ugyanakkor, hogy a szatyrom füle leszakadóban, mint egy hátrányos helyzetű régió: elönti őket a 7) részvét – még a végén leesik/leszakad a vállamról könyvestül, és akkor mind szertegurulnak a könyvek, vagy mit szoktak ezek csinálni, gondolják a vendéglátóim, de ugyan ki olvas manapság könyvből, minden trendi írócsicska telefonból nyomja!, 8) vetnek meg és 9) szánakoznak egyszerre.
Bizony, ennyi (legalább 9!) érzelem szalad végig és át rajtuk felváltva, miközben én egyszerűen csak kiszállok a kocsiból és teszek feléjük néhány lépést. Úgy megdolgozom őket érzelmilegesen, hogy öröm nézni. És akkor még nem is olvastam fel. Hát nem minden író célja ez: hatni??? Debizony. Én pedig hatok, már az érkezés és kikászálódás pillanatában.
Nos, ezért nem cserélem le a saturnos szatyromat. (Meg azért sem, mert az eddigi életmű egy-egy darabja éppen pacekmód áll benne, mint a… cerka.) Ugyanakkor (és ugyanitt) keresek hasonló kaliberű saturnos szatyrot (küldjék a szerkesztőségbe, köszönöm!), mert ennek nemsokára tényleg harangoznak, és akkor aztán szertegurulnak a könyvek, mint megannyi üveggyöngyjáték.