Nincs olyan internethasználó ember széles e hazában, aki az utóbbi hónapok bájos/kedves/idétlen/felháborító (hiszen hülyének nézi a nézőt) Temu-reklámjaival ne találkozott volna. A reklámok lényege, hogy ha az ember a megfelelő helyről tölti le a Temu-alkalmazást, ingyen kaphat egy tabletet. Eköré rittyentett számtalan kis dramolettet… gondolom, a mesterséges intelligencia, mert ha ez ember műve, akkor…
De ne vágjunk a dolgok elébe!
Én komoly napi elfoglaltságom miatt (a Jurassic World nevű stratégiai játékkal játszom: a fiammal kezdtük, ő megunta, én viszont rabja lettem) elég sokszor látom ezeket a gügye reklámokat, ugyanis egy-egy filmecske megtekintése árán 50 DNS-t lehet kapni, ami – nevessenek csak nyugodtan! – igenis jelentős mennyiség (igaz, nem akkor, ha egy 200 000 DNS-be kerülő állatot kell hatchelni, de mégiscsak több, mint semmi!). Persze nem nézem meg a reklámot, csak elindítom, és közben dolgozom (például most is írok, ugye), de a háttérben megy, így aztán számtalan alkalommal végighallgattam őket, és miután a rettenetesen idegesítő, magyarul vérforralóan hibásan hangsúlyozó, a hangsúlyt a mondatok végére hagyó hangot ezerszer meghallgattam, elborzadva meg is néztem néhányszor őket.
Hirtelen nem tudom felsorolni, hányféle – a szürrealitásig életszerűtlen – dramaturgiával dolgoznak a derék mesterséges intelligenciák, de hogy a filmeknek legalább négy csoportjuk van, az bizonyos. Lássuk tehát ezeket.
Az első kategóriába azok a reklámok tartoznak, amelynek alaphelyzete a következő: van egy csúnya, zsíros hajú női főnök, aki az európai munkakultúrában kissé szokatlan módon majdnem megcsapkodja, de mindenképpen megfélemlíti a nála kétszer nagyobb férfibeosztottját (aki ijedten kapja a feje elé a kezét, jelezve az ostoba nézőnek, hogy itt bizony szakmányba’ folyik a verés, ha éppen nem forog a kamera!), amiért, úgymond, az emberek nem hisznek a reklámoknak, mely szerint a Temu helyes letöltésével ingyentabletet lehet faszolni. Miután aztán néhány szóval tisztázzák a helyzetet, boldogan mosolyogva együtt szelfiznek, bár a bácsik fején inkább kényszeredett a felvarrt vigyor.
A második típusnál animált könnyeket ontó nők guggolnak zokogva a földön, amiért letöltötték a Temut, de nem kaptak ingyentabletet. Nyilván mindenkinek máshol van a sírásküszöbe, például amikor én is letöltöttem, és sem kaptam semmit a nagy lófaszon kívül, majdnem magam is elsírtam magam, de azért mégiscsak… ráadásul rajzolt könnyeket ejteni?! De vissza a plothoz: a sírva zokogó nőci látókörébe azonmód megérkezik egy rendkívül fontos, öltönyös temus menedzser (elég sokféle menedzser van a cégnél a filmek alapján, nemtom, hogy csomagolják naphosszat a cuccot egy poros raktárban öltönyt viselve, de hát én sem tudhatok mindent), aki – szintén borzasztó hangsúlyozással, emelkedő hangsúllyal – megkérdezi: Mit csinálsz? Mi folyik itt? (A vége géphangon felkunkorítva.) A lányok felugranak és szenvedélyes vádbeszédbe törnek ki: Te temus vagy, te hazug!, kiabálják, meg hogy „A Temutól vagytok, ugye?!”, majd részletezik az őket ért méltánytalanságot. Ilyenkor a menedzser megróvón pillant a vele együtt, tkp. az ő kíséretében érkező, ünnepélyesen álló és méltósággal napszemüveget viselő, láthatóan beosztott rangú beosztottra (aki olyan áhítattal tart a kezében egy tabletes bőröndöt, mint ahogy a Ponyvaregényben belenéznek a szinténbőröndbe, és elhangzik a klasszikussá vált sor: „Örülünk, Vincent?”), majd elmagyarázza az ostoba töltögető libának, hogy csakis az kap tabletet, aki egyszerre lép, és a megfelelő helyről tölti le az appot. Aztán megint könnyek, de ezúttal az öröméi, együttszelfizés, boldogság, és a síró nők élete is végre kiteljesedik, mert most már van/lett nekik ingyentabletjük és ingyen tabletjük. (Jut eszembe, a mai napig nem derült ki senki számára – főleg az enyémre, aki szintén letöltöttem, csak gondolom, nem a jó helyről, így aztán nyelhetem az ingyentablet-éhkoppot –, hogy miért nem mindegy, honnan töltjük le azt a kurva appot. (?!?!) (Ezt a síró csajok is felvetik, kérdezvén: „Mit számít az?”, „Számít az?” – mármint hogy honnan csapatták le a cuccot –, mire az öltönyös báttya úgy mondja, hogy „Természetesen”, meg hogy „Nagyon is számít”, mintha mindenki számára világos volna ez az egész. Botrány, komolyan mondom.)
A harmadik típusú találkozásban egy nő – ez ám az életszerű szcéna! – egy másfél kilós régi tablettel sétálgat át az úttesten, bőszen nézegetve aztat, mikor majdnem elütik; a tablet leesik, eltörik, a nő hisztériás rohamot kap, az autóból kipattanó távol-keleti mánáher valósággal megtapossa és elrúgja a régi készüléket, és úgy odabasz egy újat a hisztis tyúknak, hogy ha az nem kapja a hasa elé védekezőn a kezét, a mellét azonmód leviszi. Na de hát ajándék lónak a hozzád vágott fogát semmiképp se nézzed, szerencsére ebből nem lesz harag, legfeljebb egy kis gyomorszájon kapás, mert ezek is hamarosan boldogságban teljesednek ki. A nőcinek lett új tabletje, megannyi menő fícsőrrel, gyorsan szelfiznek ők is egyet-kettőt, tízet, csücsörítve, naná, a báttya pedig indul tovább a csomagtartónyi tablettel – nyilván afféle Superman ő, aki elüti a lakosság régi tabletjeit, hogy ingyen adhasson nekik újat. Mondom én, hogy az angyalok köztünk járnak.
A negyedik típusú vitáknál azonban fordul a dramaturgia: ezeknek a hősei nem afféle nyivákolós pipogyák, mint a korábbi filmekéi; de nem ám: ezek férfiak (vagy tökös nők), akik kezükbe veszik a sorsuk irányítását, és nem várják, hogy ingyentabletet kapjanak, hanem fickósan megtámadják egy (életszerűség 2.0!) vödör vízzel az éppen arrafelé autózó menedzser-(ezúttal)-asszony autóját, és jól leöntik, abbéli mérgükben és szent indulatú dühükben, hogy bár letöltötték az appot, mégsem kaptak ingyentabletet. (Nem tudom, mondtam-e, hogy én is letöltöttem, és nem kaptam semmit, ezért aztán kénytelen vagyok megjegyezni, hogy tényleg nagy kedvem lenne egy vödör vízért felszaladni a hatodikra és leszaladni vele a ház elé, hogy leöntsem a temus menedzserasszonyt, ha azt éppenséggel a festői Ferencvárosba enné a fene a Teslájával együtt Szingapúr helyett.) A menedzserek kiugrálnak a kocsiból, és ahelyett, hogy a) pofán vágnák a kisköcsög forradalmárt; b) letisztogatnák a vizet az autóról; c) megveretnék a szintén napszemcsiben tabletes bőröndöt cipelő testőrrel ezt az oktalan ifjonti hévet, magyarázni kezdik a letöltést meg mindent. A fickó bátorsága kicsit megcsikkan itt, ugyanis valósággal remeg a szája széle az indulattól (írj egy jelenetet, amelyben drámaian dühös a főszereplő arca, kérhette valaki a ChatGPT-t), már-már sír, de aztán erőt vesz magán… és boldog együttszelfizésbe törnek ki menedzsernénnyével a fenti filmek módszertana szerint.
Hogy is mondjam… ezeknek a filmeknek nincs egyetlen őszinte, életszerű, életszagú, normális percük sem. De egyetlenegy sem. Ezeknél már csak az szánalmasabb, amikor a „magyar vásárlók” szavakat is kimondják, mármint olyan kontextusban, hogy nekik akarnak ingyentabletet adni, emigyen ellátván vala vele mindenkit. (Mindenkinek adtak, csak nekem nem, a kurva anyjukat… tényleg kedvem lenne leguggolni és animált könnyeket ontani legott!)
Sokat gondolkodtam azon, vajon ki írhatta ezeket a szcénákat, és arra jutottam, nincs az az elvetemült, galád emberi lény, aki képes erre – így megállapodtam magammal, hogy csakis a ChatGPT lehetett, amelyik aztán le is forgatta, nyilván. Ebben aztán megnyugodtam: igaz, hogy nem lett nekem ingyentabletem (pedig istenuccse mindenhonnan letöltöttem azt a kibebaszott Temut), de amíg csak ilyeneket tud írni a mesterséges intelligencia, addig tán nem kell félnem, hogy írással nem tudom megkeresni valami szutykos tablet árát. Még ha nem is „erőteljes, nyolcmagos processzor hajtja”, még ha nem is „a legújabb Android 14-es rendszert futtatja”, még ha nem is „24 gigabájt a tárhelye”, és ha nem is „csúcskategóriás készülék” (egérrel, billentyűzettel, érintőceruzával, fityfenével).
