?A szövés a világ egyik legrégibb mestersége. Sok tekintetben nőies, mert a hasznosságról, a szépségről, a gondoskodásról, no, meg a szorgalomról szól. De a házhoz kötöttségről is, mert a szálak összecsomózása hosszas sziszifuszi munka. Ezt már a klasszikus kultúra hajnalán is jól tudták. Pénelopé Odüsszeuszra várva, a kérők elől a szövés időtlenségébe próbált menekülni. De tudjuk jól, hogy a flandriai takácsok férfiak voltak, és a kárpitművészet több remek mestere is.
Nagy Judit kárpitművész is talán menekül valami elől, mint a szép Pénelopé; vagy az otthon levés és a szorgalom megszállottja, hogy szövőszékén naponta látástól vakulásig csomózza a szálakat? Vagy az ihlet hatása alatti alkotási kényszer megszállottja, amely nem hagyja őt addig nyugodni, amíg a színes vonalakból ki nem jön az áhított és vágyott forma? Ez nála általában másfél év szokott lenni, és az ihlet pillanata szétfolyó idővé válik a ?kairosz? bűvöletében. A mű akkor születik meg, amikor fejében már összeáll az új alkotás szíve-lelke és formája.
Nagy Juditot magyar és nemzetközi viszonylatban is a jelentős kárpitművészek között tartják számon. Alkotásai a világ számos nagyvárosában is láthatók. A kárpitművészet olyan, a képző- és az iparművészet találkozási pontjában lévő művészeti ág, amelyet a praktikum indított útjára. A kora újkori paloták falai ridegek voltak, és a szolgáknak is hátsó járóutak kellettek. Így született meg a gobelin világa, amely azóta számos korszakon esett át, de a régi francia technikák máig időtállóak. Sok helyütt gyönyörködhetünk barokk kárpitokban, majd a romantika, de a plein air is áthatotta ezt a művészeti ágat, napjainkban a kárpitok pedig készülhetnek a szürrealizmus, a konstruktivizmus, de akár a modern historizmus jegyében is. Bennünket, magyarokat büszkeség tölthet el, hogy hazánk kárpitművészeti nagyhatalom. A magyar alkotóművészek az 1970-as években megvédték a kárpitművészetet a textília más ágaitól. A ?Gobelin ? plusz vagy mínusz?? felvetésből a plusz került ki győztesen: Magyarországon erős és remek műhelyek teremtődtek meg, és a magyar kárpitművészek kivették részük a magyar nemzeti kultúra modern megragadásából is. Számos munkájuk szinte vers vagy zenemű a szépségről, a természetről, a gondolatról, a konkrétról és persze, a magyarságról, az európaiságról, az egyetemességről.
Nagy Judit a nagy felületek díszítője. Monumentális fali kárpitjaival nemcsak gyönyörködtetni, hanem hatni is kíván: vallani arról, amiről ábrándozik vagy álmodik. Amikor közelebbről megismertem a művésznő kárpitjait, nem tudtam, hogy a színeket csodáljam-e jobban, vagy a formákat. A pipacspirosa, a tűzpirosa, a mattpirosa és az aranya nemcsak szemet gyönyörködtető, a szívet kitárulásra késztető, hanem elgondolkoztató is. Honnan jött ez? Hol látta meg a színárnyaltokat, és miért tud velük magával ragadóan játszani? Egy-egy szín vagy árnyalat valamilyen emléke a múltból vagy inkább érzése, hogy ilyennek kell lennie; esetleg felkiáltása, hogy ?emberek, ide figyeljetek?? Azt hiszem, mindegyik igaz! Ha végigtekintünk művészi útja egészén: kirajzolódik, hogy egy tehetséges és hangyaszorgalmú kamaszlányból miként lett tudatos művész. A fordulópontok azonban nem döcögősek, hanem egymásból kifejlődőek. Juditnak megmaradt a főiskolás bája, könnyedsége és humora máig, és ez így is fog maradni a végsőkig: a művészi beérés és az azzal járó siker nem jelentette azt, hogy elfelejtette volna Dömsödöt és örömét, amikor megkapta az első, saját tulajdonú szövőszéket.
Nagy Judit formái a mitológiából és a fantáziából egyaránt erednek. A rovarok ciklusa ? bogarak és lepkék ? úgy tűnnek, mint felnagyított lenyomatok. A művésznő szerint emlékek a késő délutából vagy az éjszakából, amikor a kertben, az ablakban vagy a szobában megjelentek. De többről szólnak, mint a rovarszárnyak formáiról és színeiről: az élet, bármilyen élet tiszteletéről. Amit gyakran elfelejtünk, amikor oktalanul eltaposunk egy-egy bogarat.
Hetek óta gondolkozom azon, hogy számára a predesztináció mit jelent. Többé-kevésbé ismerem a fogalom Szent Ágoston-i, kálvinista és katolikus janzenista értelmezését. Úgy látom azonban, hogy a művésznő messze túllép ennek keresztény gondolatvilágán. Az ő predesztinációja egyetemes. Egyszerűen arról szól, hogy megszületünk ? és meg is halunk. Emlékünk egy ideig megmarad családunk és barátaink körében. De volt Homérosz, Michelangelo, Csontváry és Ferenczy Noémi is, hogy csak néhány nevet említsek, akik halhatatlanok; akik hatással vannak utókorukra. Nem kétséges, hogy testiségükben halottak, de szellemiségük itt él közöttünk, formálja jelenünket és jövőnket is. Ez a szellemiség jelen van most is, a régi korok kárpitművészeinek szellemi hagyatéka itt él közöttünk! Ezzel a kiállítással az ő emléküket is őrizzük és tovább visszük.
Nagy Judit bízik a jövőben, mert van hite. De tudja, hogy a repülőkből, a madarakból és a bogarakból éppúgy lehetnek romboló szörnyek is, mint az emberekből. Ő ez ellen a maga eszközeivel, remek és játékos művészetével harcol, a megragadás titkolt és bevallott vágyával, önsanyargató szorgalmával és persze tehetségével. Az ókori görögök már elmondták, hogy az igazi mű attribútumai: a szép, a jó és az igaz. Nagy Judit művészete: szép, jó és igaz.?
A kiállítás 2017. november 30-ig tekinthető meg.
Fotó: Csákvári Zsigmond
