Bartók Béla Táncszvit című zenekari műve furcsa módon Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának és Dohnányi Ernő Ünnepi nyitányának ikertestvére. E rokonságot a közös bemutató hozta létre. 1923-ban Budapest egyesítésének (Pest, Buda és Óbuda egy várossá olvadásának) 50. jubileumát ünnepelték. Az első világháborúban, az azt követő ex lex-állapotokban és a trianoni döntés után fizikailag, gazdaságilag és emberileg is megtépázott főváros a korábbi millenniumi ünnepekhez korántsem mérhető, gyenge kísérletet tett az ünneplés maradandóvá tételéhez. Ekkor kérték fel a fentebb említett három, politikai szempontból többé-kevésbé rendszerellenesként számon tartott zeneszerzőt egy-egy mű komponálására.
A szerzők bűne a Tanácsköztársaság zenei direktóriumában való formális részvétel volt. Ez a felkérés afféle békülési gesztus volt a korabeli kulturális vezetés részéről. Az addig mellőzött komponisták bőségesen meghálálták ezt a lehetőséget, és műveikkel nem várt mértékben maradandóvá tették a jubileumot. Bartók Táncszvitje az 1923. november 19-i hangverseny második darabjaként hangzott el. A mű egyetemességének fontos bizonyítéka, hogy szinte azonnal a nemzetközi zenekari koncertrepertoár elismert darabja lett, amelyet ma is számos zenekar tűz műsorára a világ bármely táján.
Max Bruch g-moll hegedűversenyében erőteljes szenvedélyek, küzdelmes szakaszok szólalnak meg, a tételek szinte szünet nélkül követik egymást, a mű végén pedig kisüt a nap, egy virtuóz, ritmikus fináléban. A Jennifer Pike vendégszereplésével színpadra vitt darab egyik nagy erénye, hogy több híres hegedűverseny fontos vonása megtalálható benne anélkül, hogy utánzatnak éreznénk a művet. Másik különlegessége a szokatlanul személyes hangnem. A szeszélyes és drámai kezdés után üdítően hat a szelíd dallamosság és a finálé érzelmi feloldása.
Jennifer Pike elmondása szerint komoly hangszerismeretre van szükség a darab előadásához, de őt ebben segíti maga a hangszere is: „Egy Matteo Goffriller-hangszerem van, ami igazi ritkaság, nagyon kevés készült belőle. A mester inkább csellókkal foglalkozott, amely tudás a hegedűkön is meglátszik, de ettől olyan különleges. Meleg és bársonyosan mély tónusai igazán különleges ízt adnak többek között a koncerten is hallható Bruch-műnek.” Jennifer Pike először 2002-ben került a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor 12 évesen legfiatalabb indulóként megnyerte a BBC az Év Ijfú Zenészének járó díját, 15 éves korában pedig a BBC Proms keretében sikeresen debütált a Wigmore Hall falai között. Ő lett a BBC New Generations Artist cím kitüntetettje, megnyerte a jelentős International London Music Masters Díjat, valamint ő volt az egyetlen komolyzenei előadó, akit a South Bank Show/Times Breakthrough Díjjal jutalmaztak. A művésznő szólistaként lép fel a világ legnagyobb zenekaraival és karmestereivel, kamaramuzsikál a világ vezető zenészeivel.
A koncertet záró Rachmaninov III. szimfónia gazdagon használja a zenekar színeit, mégsem sűrű a hangzása, inkább impresszionista módon áttetsző. Szakít azzal a hagyománnyal is, miszerint egy szimfóniának szükségképpen nagy és komoly mondanivalóval kell megszólítania a közönséget. A szerző tűnődése bensőséges tündérvilággá változik, míg a finálé ritmikus és szeszélyes, egy-egy lírai szakasz után újabb lendülettel tér vissza a könnyed és virgonc zene.
Leo McFall, az osztrák Vorarlbergi Szimfonikusok vezető karmestere érkezik Budapestre és Pécsre. McFall az utóbbi évadokban olyan zenekarok élén állt, mint a Szingapúri Szimfonikusok, a BBC Filharmonikus Zenekara vagy a Lyoni Nemzeti Zenekar. Emilie Mayer korai szimfóniáinak lemezfelvételével megnyerte az Opus Klassik díjat 2021-ben.
További információk a PFZ oldalán.
Nyitóképen Leo McFall karmester. Fotó: Benjamin Ealovega
