A könyv illusztrációit Horváth Ildi rajzolta, akinek képeiből február 2-án nyílt kiállítás a Pagony Könyvesboltban. A tárlatot, melyet Lackfi János költő nyitott meg, március 4-ig tekinthetik meg az érdeklődők.
Amikor beléptem a Pagony Könyvesbolt automata ajtaján, úgy éreztem magam, mintha húsz évvel ezelőtti gyermekkorom mesevilágába csöppentem volna. Nemcsak azért, mert forrócsokiillat terjengett a levegőben, vagy mert egy csodálatos, játékos világ figurái mosolyogtak rám a falakról és a könyvek borítóiról, hanem azért is, mert az egész helyiség telis-tele volt játszó, sikítozó, gurgulázva kacagó gyerekekkel.
Az órámra pillantottam, a program szerint öt perc múlva kezdődik a megnyitó, így kényelmesen elhelyezkedtem a könyvespolcok előtti széken. A rögtönzött színpadon Lackfi János költő, Horváth Ildi illusztrátor és Molnár György, az Eszterlánc Zenekar tagja foglalt helyet. Elsőként Molnár György ragadta magához a mikrofont, hogy elénekelje a kötet első versét, a Julianna köszöntőt. A megzenésített költemény a puha vattahajú Kisjuli ?világrahuppanásáról? szól.
Miután a fülbemászó gyerekdal megalapozta a hangulatot, Lackfi János beszélt a verseskötet alapötletéről: ?Annyi magyarázatot fűznék a könyvhöz, hogy az Élni hogy kell ? Kisjuli versek a hatodik gyermekem pici kalandjait tartalmazza. A kötet úgy keletkezett, hogy a közösségi oldalamra örömömben megírtam a Julianna köszöntőt, amelyre jó visszajelzéseket kaptam. Erre Eszter, a Pagony Kiadó alapítója, megkérdezte, hogy nem szeretnék-e írni egy kötetet Kisjuliról. Végül ez a kis piros könyv kerekedett ki belőle és nagy örömömre Horváth Ildi lett az illusztrátor.?
Lackfi János négy alapszóval jellemezte Horváth Ildi illusztrációit: otthonosság, játékosság, gazdagság, világteremtés. Otthonos, mert Horváth Ildi világa puha, biztonságos és igaz világ. Hiszen a Földön nem minden babarózsaszín és tökéletes. Sőt akinek van gyereke, az tudja, hogy egy otthon, amely a gyermeknevelés és a felnőtté válás színtere, nem hasonlít egy csillivilli, élettelen múzeumra. A költő a madárfészket említette példaként: ?Lehet, hogy egy fészek pihepuha és tele van szalmával, tollakkal, mégis rengeteg benne a kosz, és olykor nejlonzacskó-darabkák is kikandikálnak belőle. Ezzel együtt vagy még inkább ennek ellenére is otthonos a fiókáknak.? Azért hozakodott elő ezzel a hasonlattal a költő, mert a képeken lévő állatok, emberek, holmik nem statikusak, jól láthatóan életük van. A rajzok befogadóak, mint egy jól kiült fotel.
Az illusztrációk gazdagságáról Lackfi János így fogalmazott: ?Gazdagság alatt egyfajta jóleső tobzódást értek, amely a jóízlés határain belül mozog. Ildi mindig keresi a csicsa nélküli bővelkedést, mindig van egy plusz ötlet a képeken, egy cica, egy csillag, egy falevél vagy egy csigalenyomat a csigalépcsőben. Valami, amire nem számítasz. Nem is beszélve a felületek és a technikák gazdagságáról.?
A költő ezt követően kiemelte Horváth Ildi művészetének játékosságát. ?Hagy teret a szövegnek, hagy teret a képzeletnek és hagy teret az olvasónak, hogy otthon érezze magát. Mert a világ nem készen kapott valami, nem egy körbehatárolt, megváltoztathatatlan dolog. A világot mi csináljuk és nemcsak azért, hogy otthonra leljünk benne, hanem hogy alkotórészei legyünk.?
Végül Lackfi János kitért az illusztrátor műveinek világteremtő tulajdonságára. Pablo Picassót idézte, aki egyszer ezt mondta: ?Tizenkét évesen úgy rajzoltam, mint Leonardo, hetvenévesen szeretnék úgy megtanulni rajzolni, mint egy gyerek.? A költő a festő szavaihoz kapcsolódva elmondta, hogy szerinte egy könyv több mint önmaga. Valójában ?visszhangzó és mellékjelentésekkel teli terek sokasága?.
Bizonyítékként Kassák Lajost idézte, és egy kis asszociációs játékra invitálta a közönséget. ??Fejünk felett elrepül a nikkel szamovár? ? ez vajon mit jelenthet?? ? kérdezte. Körbekémleltem, és a felnőttek gyermekien csillogó szemeit néztem, akik először félénken találgattak, mint kisdiákok a fogalmazásórán, aztán egyre jobban elsodorta őket a fantázia. Holdat, napot, repülőt, helikoptert és hasonlókat kiabáltak be. Lackfi János mosolygott és így folytatta az anekdotát: ?Amikor felteszem a gyerekeknek ezt a kérdést, azok, akikből a szülők sikeresen kinevelték a kreativitást, mindig lázadoznak, hogy ezmostmi meg nemár. Aztán vannak olyan ábrándozó lelkek is, akik azt felelik: ?Biztos azt jelenti, hogy megőszült a haja, mert már öreg, tehát az idő elrepül a fejünk fölött!?. Ilyen asszociációkra képesek a gyerekek. Gondoljunk csak arra a pillanatra, amikor egy kicsi feltekint egy renoválás alatt álló épületre és azt mondja: ?Ez a ház fel van bálványozva.?, vagy amikor meglátnak egy ajtót a kórházban és megkérdezik, hogy ?Itt gyógyítják a hordókat? Mert az van kiírva, hogy beteghordó!? Ez a világteremtés egy-két szóval a gyerekek sajátja, és aki igazán jó művész, az ezt újratanulja a maga eszközkészletével és továbbfejleszti. Én csak azt mondhatom, hogy Horváth Ildinek ez sikerült, és rajzai egyfajta utazást jelentenek a gyerekkorba.?
Bevallom, nem volt könnyű jegyzetelni János gondolatait, mert a mellettem helyet foglaló apuka telefonjának csipogása, csörgése, kántálása erősen megnehezítette a koncentrációt. Ránéztem, hogy diszkréten figyelmeztessem: zavarja a megnyitót. A laptopja végig nyitva volt, ujjaival pedig olyan gyorsan szántotta a billentyűzetet, mintha a Liszt-rapszódiát zongorázta volna. Nyolc év körüli kisfia egy filmből készült képeskönyvet olvasott. A fiú rosszallóan csóválta a fejét, mert nem tetszett neki, ahogy kedvenc filmjét adaptálták, aminek hangot is adott. Apuka erre feltekintett a statisztikák és a grafikonok pusztaságából, és elmagyarázta neki: ezek a könyvek valójában csak azért készülnek, hogy ?a gyártók lehúzzanak még egy bőrt? a filmről és a ?hisztiző gyerekeknek? köszönhetően persze mindenki rohan a boltba megvenni, a kiadók pedig ?nevetnek a markukba? és ?jól lehúzzák? a szülőket. Ebben a pillanatban értettem meg, mire is akart utalni Lackfi János az elmúlt percekben. Valószínűleg arra gondolhatott: egy apukának nem az a feladata, hogy Vergiliust játsszon és körbevezesse nyolcéves fiát a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom sötét bugyraiban. Vagyis ne traktáljuk a gyerekeket a felnőttek földhözragadtságával, amíg nem muszáj, mert a világ, amelyben élnek, csodálatos és nem tart örökké.
A költő üzenetét továbberősítette egy négy év körüli apróság spontán előadása a megnyitó végén. A kislány Molnár György éneke közben nagy magabiztossággal a színpad közepére sétált, a közönség felé fordult és gátlások nélkül, hangosan rázendített saját szólamára. Az imádnivaló improvizáció közben arra gondoltam, vajon hol veszítjük el ezt a fajta kreativitásunkat és szabadságunkat, amely gyerekként még megvan.
Az egész kiállításmegnyitó kedvesen szubjektív volt, mint egy svéd gyerekvers. Lackfi János szavai, Horváth Ildi képei és Molnár György mosolygós dallamai életre keltek a hangos gyerekzsivajban. Olyan igazságok hangzottak el, amelyeket csak akkor érthetünk meg, ha néhány pillanatra kibújunk cipzáros felnőttjelmezünkből (már akién van cipzár). Az egész eseményt áthatotta az érzés, hogy nagy dolgok történnek egy kis helyen. Akár ha az Eszterlánc zenekar énekesére gondolok, aki megtisztelte a hallgatóságot azzal, hogy először adta elő nyilvánosan a Julianna köszöntőt, akár az apró énekesnő büszke anyukájára, aki talán először eszmélt rá: szemefénye mennyire tehetséges.
A kiállítás és a kötet is közelebb viszi a nyitott szívűeket ahhoz a ?pánpéteri emlékhez?, hogy egyszer mind voltunk ?kisjulik?. Emellett el is gondolkodtat, hogy nem szabad a fantázia szárnyán repülő csöppségeket túl korán lerántani a valóság kemény talajára. Mert csak a Kisjuli-féle kreatív, szabad felfedezőkből lehetnek később a világ alkotó felnőttjei.
Ízelítőnek íme a kötet címadó verse:
ÉLNIHOGY
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
kócos pitypang
tolla zizeg ott el.
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
tücsök-rokendroll,
borul a zajos kert.
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
csikiz a virágpor,
tüsszentős fej!
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
lecsurog a forró
napból a fénytej.
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
dobja a patak
a hűvöset, kapd el!
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
ropogó hóban
angyalos jel.
Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
madár a hógolyó,
égig dobd fel!
Írta: Jámbor-Miniska Zsejke
