A korábban már említett negyedszázados Soproni Régi Zenei Napok két olyan szereplője adott koncertet, aki már a legelsőn is fellépett, és azóta is mindig: Zádori Mária és a Capella Savaria. Utóbbiak embert próbáló nap után léptek fel hétfőn este a Szent Mihály templomban. Szombathelyről való utazás után háromórás próba, majd a szakadó eső miatt három órányi üldögélés következett egy asztal körül pihenés gyanánt, hogy este nyolckor elkezdjenek egy fergeteges koncertet. A műsor tökéletes volt és megfelelő hosszúságú (Telemann: A-dúr koncert hegedűre és vonósokra, C.P.A.Bach: D-dúr fuvolaverseny és Telemann D-dúr szvit trombitára, oboára).
A zenekar ezúttal állva játszott, ami érzésem szerint szintén hozzájárult a meggyőzően lendületes, átélt, sziporkázó és dinamikus játékhoz. Az állás feltűnőbb, a teljes testet jobban megmozgatja, az erőt jobban megkívánja, emiatt a megszokottnál nagyobb koncentrációt és tudatosságot hív talán elő, és valóban ezt is kaptuk. Kalló Zsolt excellált a Telemann-concertóban. Ez a kiváló hegedűs méltatlanul kevés figyelmet kap a teljes magyar zenei életben, oka egyszerre a szombathelyiség és a régizeneiség. Méltó társa volt Bozzai Balázs (hegedű) és a teljes zenekar. A fuvolaverseny szólistája a Sopronban ugyancsak gyakori vendég, a nagyszerű Barthold Kuijken ezúttal a megszokottnál egy árnyalattal kevésbé tetszett. A korhű fúvósjáték minden régizenélés legkényesebb pontja, a hangképzés nem könnyű ezeken a hangszereken, így mindig kis szorongással várom a fúvós szólódarabokat. Ezúttal nem volt ok aggodalomra. Különösen Borsódy László (trombita) produkciója volt nagyszerű, Brandisz Márton (oboa) kevésbé volt átütő, de a zenekar egész este rendkívüli teljesítményt nyújtott, méltót saját, dicső múltjához.
Kalló Zsolt
Állandó szólistájuk, Zádori Mária ezúttal Komlós Katalin fortepiano művésszel, másik állandó partnerével szólóestet adott az Esterházy-kastélyban, ahol 25 évvel ezelőtt első koncertjét is adta a Régi Zenei Napokon. Így személyes kis jubileumot is ünnepelt, sőt, még egyet, amit, sajnálatos módon tőle magától hallhatott a közönség, nem a rendezőktől. Éppen negyven évvel ezelőtt kezdte meg pályafutását hivatásos opera-és dalénekesként, előadóművészként. A kettős évfordulót rendkívüli, még a tőle megszokottnál is elragadóbb, egyszerűen szólva katartikus hangversennyel ünnepelte.
Komlós Katalin, aki a fesztiválnak ugyancsak negyed évszázada oszlopos tagja, két Haydn-szonátát adott elő, különösen a cisz-moll szonáta harmadik tételében igazán nagyszerűen, kicsit mégis elhomályosult az énekesnő elsöprő szereplése mellett. De ez sem igaz, ő legméltóbb partnere a fortepianónál, aki tökéletes művészi alázattal segíti és emeli ki Zádori szárnyalását, és aki maga is Zádorit ünnepli közös estjeiken. Haydn Hat angol canzonettája nem hagyta szárazon a szemeket, hogy az Arianna a Naxos-kantáta végleg elkápráztassa a közönséget. Zádorinak megszokott éteri hangzása, utolérhetetlen belső azonosulása, minden nyelven tökéletes kiejtése, pompás karakterteremtő képessége, érezhető spiritualizmusa és gyomorba öklelő szuggesztivitása mellé ekkor olyan drámai kitörés és erő párosult, amely meghozta a végső katarzist. Hittük ekkor. Ám pár mondatos megemlékezése után, amelyben megemlítette negyvenéves jubileumát, és köszönetet mondott első tanárnőjének, valamint az ezúttal is jelen levő Virgh Lászlónak, sok évtizede mesterének, köszönetképpen elénekelte kedvenc Haydn-dalát, a Das Leben ist ein Traum (Az élet álom) címűt. Ennek a végén nemigen akadt ember a nézőtéren, aki ne sírt volna. Lélektől lélekig - így énekel Zádori Mária. Reméljük, még sokáig, és nem gondol búcsúra. Olyan kincse ő a magyar zeneéletnek, akit nem annyian és nem úgy becsülnek meg, ahogy az a legnagyobb művészeket, amilyen ő is, megilletné. A színpadon elmaradt virág helyett ezt az írást nyújtom át neki köszönetképppen az elmúlt 25 év megszámolhatatlan felejthetetlen élményéért. Mert köszönetet nem neki kellett volna mondania, hanem nekünk.
