A kifutókon suhanó modellek többnyire szerte a világon a tökéletes szépséget és fiatalságot éltetik, de jelen esetben Szűcs Edit pompás ruhakölteményeiben felbukkanó táncosnők nem tesznek mást, mint emlékeztetnek az öregedésre, a betegségekre, a test halandóságára. Elsőre talán úgy tűnik, meglehetősen radikálisan szembemennek hát a sodrással, de ez mégsem igaz teljesen, mert hasonló, sötétebbre árnyalt ötletek (vámpírromantika, erőszak mímelése, stb?) évek óta jelen vannak a divatban. (Még haloványan egy olyan valóságshowra is emlékszem, melyben a modell-jelölteknek egy temetőben kellett fényképezkedniük, a Twilight-sorozat és a vámpíros ponyvák elképesztő sikere miatt pedig hónapokon belül minden második kamaszlány sápadtra púderezett arccal, bordó ajkakkal és árnyékos szemekkel jön majd szembe). De érdemes felidézni az AES+F művészcsoport Knoll Galéria-beli fotókiállítását is, ahol a drága ruhákban feszítő modellek mind halottak voltak. Azaz rég túl vagyunk egyrészt már a különböző halál-motívumok stíluselemmé formálódásán, és azok popularizálódásán, másrészt azon az éles kritikán is, mely arra reagál, hogy a divatvilág a maga villámgyors változásaival, gyorsan rotálódó kamasz modelljeivel nem más, mint a halhatatlanság illúziójának éltetője.
Mégis, az előbbi példáknál jóval összetettebb, rafináltabb, tudatosabb az a dekadencia, amit a Természetes Vészek Kollektíva Bőr-Hártya című előadása áraszt magából, Tóth Krisztina nagyszerű szövegeivel megtámogatva (dramaturg: Imre Zoltán). Tóth Krisztina mindent sejt a test árulásáról, az öregedés, a magány kínjairól. Rendkívül pontos és kíméletlen szöveg hangzik el arról, hogy milyen érzés lehet az idő múlását napról napra sorvadásként, ráncosodásként, elnőietlenedésként, összetöpörödésként, teljes személyiségvesztésként megélni.
Tóth Krisztina szövegei furcsa, mágikus ráolvasássá módosulnak az előadásban: dallamuk, sodrásuk lesz, örvényszerűen áramlanak. Nagyon erős, élő, fájdalmas és tragikumukban is érzéki szövegek ezek, még fragmentumokra bontva is.
Az Árvai György által tervezett tér nem hagyományos kifutó, hátul képernyők, óriás marokkóként fölállított vörös póznák, előttük négy sziklaszerű tömb magasodik, sejtetve, hogy a világos anyagkupacok alatt, a burkokban emberi testek lapulnak. Szűcs Editruhái ebben az űr-sivatagban elevenednek meg, gazdát keresve maguknak. A szereplők Gergye Krisztián szavait követően (?Nyugi, lányok!?) vonulnak be, aki a közönség soraiban ül, és hangosan instruálja a táncosokat, mindenkiből külön-külön kicsalogatva a maximumot. Gergye fennhangon irányítja az előadást, mint egy ceremóniamester, ezzel a gesztussal hangsúlyosan lezáratlanná téve a darabot. A szereplők elképesztően változatos ritmusú jeleneteket fűznek egybe, a zaklatott, hisztérikus lüktetések után mozdulatlan életképekbe dermedve. Gergye természetesen a saját stíluselemeiből is becsempész párat, például ebben az előadásban is összeáll néhány furcsa, kentaurszerű ősállat a táncosokból, és háromszereplős, erotikus egymásratalálás is akad.
A sminkek ? ez Károlyi Balázs érdeme ? gyönyörűen bizarra sikerültek: barokkosan dúsak, pompásak, de van bennük némi morbid színezet is, olykor egyenesen Gergye egy korábbi darabjának hullafoltos maszkjait idézik. De nem csak a sminkek keltenek álarcszerű hatást a szereplőkön, eleve az a mód, ahogy a szereplők arcukat szétfeszítve, grimaszolva besétálnak, egyszerre idézi a fel a ránctalanító műtétek világát, a kötelező ?csííííz?-gesztust és a zavarbaejtő hullavigyort egyaránt.
A táncosnők mind csodásak: talán Kántor Kata rebbenékeny, űzött, rokokó dámája, Nagy Andrea elegáns és hűvös, gésába oltott Hófehérkéje, Góbi Rita pimaszul játékos, preraffaelita festményről leugrott figurája a legemlékezetesebb. Gátlástalanul játékos ez az előadás, Gergye az előadók legjobb vonásait hozza elő, engedi őket karikírozni. A táncosok egyszer vénasszonyként, reszketve totyognak, elszántan magyarázva, máskor meg betegségtől széteső, szétrohadó testtel döcögnek át a kifutón.
Ahogy Tóth Krisztina itt elhangzó írásai mind az idő múlásával foglalkoznak, a női testre ráíródott idővel, Szűcs Edit ruhái ugyanolyan árulkodóak, hasonlóak az emberi bőrön sokasodó apró ráncok, hibák, mélyedések egyedi rajzolatához. Teljes személyiségek vannak kódolva ezekben a finoman megmunkált ruhákban, személyes történetek: a megélt idő. Szerepek, élethelyzetek egymásutánjai, többszörös személyiségek levedlett burkai. A fénylő, csillogó selymeket mindig izgalmasan strukturált felületű anyagokkal vegyíti a tervező, az élénk színek viszont hiányoznak, a ruhák fehérek, ezüstösek, feketék, bronzbarnák, és leginkább az egyes anyagok felületének kontrasztja teszi izgalmassá őket. Gyakran a ruhák elszabadulnak a női test vonalaitól, és meglepő módokon (csücskökkel, gyűrődésekkel, hajtásokkal, kiálló nyúlványokkal) nyújtózkodnak a térbe. Drótra kifeszített tüllfoszlányok, daganatként viselt, méhkasszerű gumók a testen, megtépett lepkékre emlékeztető cafatok, szigorú angyalokat idéző, fémes szárnyak kavarognak egymás mellett. Minden ruha mesél, szinte naplóként árulkodik gazdájáról.
