Az Amoeba ugyan folyamatosan koncertező zenekar, mégis legutóbb 2015-ben jelentkezett lemezzel, a friss albumotok pedig három évig készült. Milyen érzés volt ennyi idő után elengedni az anyagot?
Elég nagy megkönnyebbülés. Ennek az albumnak az elkészültéhez ezelőtt már legalább két határidőt kiszabtunk, amelyeknek a teljesítését végül többek közt a Covid is keresztülhúzta, de valójában ez jót tett nekünk, így kényelmesen be tudtuk fejezni a dalokat és az utómunkát. Az viszont hozzátartozik ehhez a megkönnyebbüléshez, hogy csak egy szusszanásnyi időt hagyunk most magunknak a premier és a lemezbemutató után. Sokat szeretnénk dolgozni azon, hogy a lehető legtöbb emberhez eljusson a zenénk. Én például épp azon vagyok, hogy felélesszem a YouTube-csatornánkat, ahol hamarosan minden számhoz kihozunk majd egy kis mozgóképes extrát.
Tudatosabb építkezést hozott nektek ez a lemez?
Mindenképp! Az előző, Keep The Funk Alive című albumunknál elkövettük azt a hibát, hogy a megjelenés után hátradőltünk, holott rengeteg munka járt volna még vele. Szeretnénk, hogy a dalaink a köztudatban maradjanak hosszú ideig. A /ˈdɪskəʊ/ pedig egyébként is a tudatos szervezés jegyében született. Erősen koncepciózus album lett, tudatosabban építettük fel a számokat, és a stílust is viszonylag pontosan belőttük a srácokkal már az elején.
Ha már a stílusnál tartunk: eddig nem épp az italo és a french disco juthatott a közönség eszébe rólatok, a /ˈdɪskəʊ/ mégis feléjük (is) húz. Titeket is elért a retróőrület?
Az, hogy mostanában minden fronton az 1980-as évek újrafelfedezése a menő, kevéssé volt ránk hatással. Inkább csak lazítani szerettünk volna a túlgondolt dalszerkezeteken, és közelebb akartuk hozni az Amoeba eklektikáját az egyszerűbb, táncolható, négynegyedes zenei világhoz. Nekem kifejezetten hiányzott ez – 25 éve még én is live act-ekben utaztam, Bernáthy Zsigával együtt kluboztunk, állandóan a house és a techno ment. Részben ezt a lelkesedésemet szerettem volna átmenteni ebbe az albumba, és az Amoebához időközben csatlakozott Molnár Benczének és Czirják Tamásnak is nagyon feküdt ez a stílus. Így lettek a dalok végül „diszkósak”. De ezt a jelzőt főleg mi aggattuk rájuk, mert ettől függetlenül azért messze vannak a megszokott diszkóslágerektől a számaink.
Változott az alkotómetódusotok is?
A dalok elkészültében nem sok újdonságot hozott a /ˈdɪskəʊ/. A legnagyobb különbség talán abban adódott a 2015-ös felvételi munkálatokhoz képest, hogy most egyáltalán nem hívtunk vendégeket a stúdióba, így az albumon egyedül én énekelek. Ez azért volt jó, mert így könnyebben tudtuk tartani magunkat az egységességhez. De az is közrejátszott ebben, hogy a Keep The Funk Alive idején sokkal pörgősebb volt az életünk, rengeteg helyen megfordultunk, sokkal több emberrel találkoztunk, így adta magát a kollaboráció. Most már jóval bonyolultabb lett volna összeszervezni a közös stúdiózást.
És gondolom, az sem könnyíti meg a dolgotokat, hogy ahányan vagytok, annyiféle zenekarban játszotok az Amoeba mellett.
Tényleg nem a legkönnyebb az esetünk. Ha össze akarunk hozni egy igazi próbát, amin mindannyian ott vagyunk, azt legalább egy hónapra előre kell beterveznünk. Annyi szerencsénk van, hogy a lakásom alatt működik az a stúdió, amiben Czirják Tomi és én dolgozunk, és ahol mostanában Bencze is egyre többször megfordul. Így ki tudott alakulni egy gócpont, ahol közösen tudunk ülni az ötleteinken. Ezzel talán fel tudjuk gyorsítani a következő lemezünk munkálatait.
Nekem mindig az volt a benyomásom rólatok, hogy leginkább az élőzenei közeg az, amiben otthonosan mozogtok, és hogy az improvizáción keresztül tud igazán kiteljesedni a stílusotok. Hogyan fér ezzel össze az irányított stúdiómunka?
Régebben valóban leginkább rögtönzésből álltak a koncertjeink, legalábbis az volt a fő szervező erő. Ezt viszont már az első lemezünk előtt háttérbe szorítottuk, most pedig kifejezetten a koncepcióhűséget tartottuk szem előtt, csak a szólókban engedtünk teret az improvizációnak. Ettől függetlenül a dalaink alapjai a mai napig közös jamelésekből születnek, így végül is kéz a kézben jár nálunk ez a metódus a stúdiózással. Például a Conan című számunk végén erősen érezhető az élőzenei jelleg, de ilyen az Eric is az új albumunkról.
Kacsintgattok külföldi lehetőségek felé?
Igen, sőt! Úgy vágtunk neki a /ˈdɪskəʊ/-nak annak idején, hogy kifejezetten külföldi ugródeszkának szánjuk, azonban kiderült, hogy egyelőre nincs meg hozzá a megfelelő hátterünk. Mivel egyik zenekartag sem zeneipari szakember, és nem mellesleg rengeteg idő ezzel foglalkozni, így még legalább két évünkbe telt volna, hogy saját kútfőből megfelelően előkészítsük ennek a tervnek a megvalósítását. Végül abban maradtunk, hogy nem húzzuk tovább a megjelenést. Ez a tapasztalat viszont ahhoz az elhatározáshoz vezetett minket, hogy felhagyunk a többéves albumkészítéssel – amint lehet, ráfordulunk a következő anyagra. De nincs okunk panaszra, a Universal lett a kiadónk, akik nagyon lelkesek, és most velük együtt próbáljuk a holland, az olasz és a német közeget megcélozni.
És az ősszel koncerteztetek a Budapest Showcase Hubon is.
A BUSH-on számomra leginkább az volt az érdekes, hogy amíg a backstage-ben készülődtünk, egyre-másra botlottam bele rég nem látott ismerősökbe. Például olyan szlovák menedzserekkel futottam össze, akiket 10 éve nem láttam. Szóval szépen épül ez a közép-európai zenei hálózat, noha számunkra egyelőre még nincs olyan feltűnő előrelépés, amit kifejezetten a BUSH-koncertnek köszönhetnénk. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam, a Turbina pedig eszméletlenül jól szól.
Hamarosan zárjuk 2021-et, mik a terveitek a jövő évre?
Elsősorban az, hogy a következő lemezünk 2022 végére elkészüljön. Az elmúlt fél évben berendeztük ehhez a stúdiót, mindenki lemezminőségben tud ötleteket rögzíteni, és vannak dalaink, amik nemrég egy kétórás sessionből jöttek össze. Szeretnénk visszakerülni a régi kerékvágásba, azaz sokat játszani együtt, és nagyon jó lenne mindezt akár kocsmakoncertek keretében tenni, ez is a terveink között szerepel. De addig is: januárban érkezik a Sincinnati című dalunk klipje, amin már nagyon régóta dolgozom. Ez lesz az első nagy durranás, amióta elkezdtem vizuális területen alkotni, úgyhogy tervezünk köré egy vetítéssel egybekötött koncertet – csak bírjuk szusszal az új dalok írása közben!
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
