Barabás Márton (1952) három és fél évtizede alakuló, műfaji szempontból sokszínű életművének egyik legjellemzőbb elvont motívuma a zene, valamint a zeneiséget jellemző fogalmak, mint az ismétlés, a repetíció, a rész és az egész egymáshoz való viszonyának kérdése; a másik pedig a zene megtestesülését jelképező konkrét motívum, a zongora (és egyéb hangszerek, illetve a zenéhez kapcsolódó tárgyak), melyek szervezőelemként alkotói periódusainak mindegyikében központi szerepet játszanak.
A Műcsarnok termeiben rendezett visszatekintő kiállítás festményeinek, objektjeinek, installációinak, valamint könyvszobrainak bemutatásán keresztül célozza meg Barabás Márton komplex életművének „rekonstrukcióját”.
Barabás művészete a főiskolai évek után, a hetvenes évek végén indult. Nagy visszhangot kiváltó korai művei már jelezték, hogy művészi figyelmének fókuszában a múlt, a kulturális emlékezet „lejárt szavatosságú” tárgyainak újrahasznosítása, illetve rekontextualizálása áll, amelyet olykor csendes konceptualizmussal, máskor érzéki festőiséggel, néha a preparátor szigorú következetességével vagy épp áradó játékossággal és humorral bont ki művein. A nyolcvanas évek első felében a fotóalapú realizmus és a hagyományos képtértől való eltávolodás jellemezte, majd az évtized második felében az újfestészet „szubjektív historizmusának” szellemében alkotta meg műveit.
A kilencvenes évek folyamán tárgyalkotását a formai puritánság és a konstruáló építkezés jellemezte: az objektek, a térvonalak és az installáció műfaján keresztül jutott vissza a festészethez. Pályája eleje óta, egészen a mai napig jellemző szemléletére, hogy
művei nem kizárólag önmagukban létező, szeparált műtárgyak,
hanem alkalomszerűen (kiállításokkor) és tudatosan egy nagyobb installáció részévé válnak, kiegészülnek társaikkal és kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival: zongoracsigák a térvonalakkal, festmények a szobrokkal, objektek a könyvtárgyakkal, akár az életmű különböző időszakaiból is.
Barabás Márton kísérletező, poétikus felfogású és konstruáló szemléletű tárgyalkotása tudatosan keresi és kutatja a múlthoz való kortárs kapcsolódás lehetőségeit. Alkotói megközelítése alapvetően a 20. századi avantgárd tradíciókban gyökeredzik, azonban e hagyományból a formai kifejezés olyan széles spektrumát integrálta saját alkotói tevékenységébe, ami egy összetett, kulturális utalásokkal gazdagon átszőtt életművet eredményezett.
Barabás négy és fél évtizedes életművének feltérképezése nemcsak vizuális sokszínűsége miatt izgalmas feladat, hanem azért is, mert az œuvre együtt lüktet a nyolcvanas és kilencvenes évek, majd pedig az ezredforduló utáni művészet fontos kérdéseivel, problémáival és dilemmáival.
A Műcsarnokban megrendezett visszatekintő életmű-kiállítás rekonstrukciós kísérletnek fogható; a laza időrendiségben rendezett műcsoportok művész alkotóperiódusainak összefüggéseit, motívumvándorlásait és jelképhasználatát kívánják felvázolni. A kurátor Szabó Noémi, a tárlat 2022. február 13-ig látogatható.
Nyitókép: Önarckép/Self-Portrait, 1981–82, olaj, fa, farost, 61×127,5×6,5 cm, Gyárfás Gyűjtemény. Fotó: Sulyok Miklós
