Az 1885-ben íródott klasszikus román komédiába valóban belefér az összes náció, az álarcos-átöltözéses, esze- és fékevesztett bohózatba a mindennapok abszurduma. A commedia dell?arte korát, stílusát, típusait is idéző, hegyes süvegű, az összes lehetséges alkalommal zsongva-nyüzsögve klimpírozó báli (sőt ? Vasile Şirli taktusaira ? karnebáli) zenészek egyike japán, a másik ponchót visel, a harmadik leszerelése után is megtartotta valamelyik diktatúra katonai egyenruháját, a negyedik népművészeti köténnyel ékeskedik. Egyformák, és mégis ? nemcsak kontinentálisan ? eltérőek.
Mint a vígjátéki figurák is. Csupa rossz ízléssel, hivalkodó szegényességgel, elhanyagoltan, röhejesen öltözött férfi és nő (egyébként vidékies kispolgári egzisztenciák, tűrhető nívón vegetálva). A négy kitartott hölgyet alig lehet megkülönböztetni egymástól, oly uniformizált a divatozásuk neglizsében is. A férfiak? Önkarikatúra valamennyi. Maguktól is nevetségesek. Hát még a Bukarest-Külsőn tevékenykedő, szoknyapecér és fogkirángató borbély, a főkolompos, azzal a kis hitlerbajuszával.
Silviu Purcărete, a román színházművészet egyik büszkesége, aki többször megfordult már vendégrendezőként Magyarországon, nem először dolgozott a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház színészeivel. (A színház névadója az 1920 és 1962 között rövid életet élt költő, sokoldalú színházi ember, direktor Stanca a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójaként utolsó erejével épp Ion Luca Caragiale Farsangját állította színre.) A Budapesti Tavaszi Fesztivál jóvoltából érkezett hozzánk, a mi Nemzetinkbe, vendégszereplésre az előadás. Két óra egyvégtében, termékeny formaérzékkel, példás összjátékkal. A vicc kedvéért egy ? a színpadon állítólag mindig sikert arató ? kisgyermekkel és egy kutyával megtoldva. Purcărete azonban nem viccel. Elemez. Csontra, szálkára, szilánkra hegyezi, vérerekre szikézi a franciás anatómiájú színművet. El is vesz így az azonnali humorából, a rövidítésekkel a meséjéből. Mindez aligha zavarta a nézőket, akik a román szöveg kivetített szinkronjaként Parti Nagy Lajos nyelvi ötletekben fürdő fordításának mintegy kétharmadát élvezhették, Tompa Andrea gondos feliratozása révén. (A valójában csak tinta vitriol megnevezésére a vitriöl és a darabcím-szinonima Karnebál is Parti Nagy ötlete.)
A cselekményre nincs miért szót fecsérelni. Megcsalási és duplázott háromszög-történet, amelyben folyton jóra fordul minden, hogy ismét rosszra fordulhasson, aztán megint lehessen nagy béküléseket csapni, konyakozva, sörözve, kolbászozva-újhagymázva, egymás keblére borulva. Az örökösen fenekedő, mégis keresztbe-kasul és agyba-főbe cimboráló massza izgatta Purcăretét. Az eleinte szinte teljesen üres teret alaposan berendezte székekkel, asztalokkal, pultokkal, tükrökkel, bevonta fóliával, újság- és papírtakarókkal, a porond homokját tovább puhította kigöngyölt szőnyegekkel. Idomított állatok alá készítik elő ekként a cirkuszi produkciók talaját. Mivel a címbeli farsang időszaka falja magába a cselekményt, különféle jelmezeket, főleg animális szőröket, bőröket húztak magukra és vedlettek le az egymás elől rémesebbnél rémesebb álöltözékek cseréjével menekülők. A fejeket állatmaszkok, hatalmas fülek rondították mulatságosan, a hajzatok bozonttá nőhettek, az orrok piros bohócgömbtől vagy vérzés ellen betunkolt tampontól változtak el.
A Purcărete fémjelezte kritikai közelítés legbiztosabb eszköze ezúttal a Dragoş Buhagiar látványtervezővel közösen kizongorázott fényhatás volt. A százhúsz perc tekintélyes része tudatos alulvilágítottságban, részvétlen félsötétben, a tompítottság ködében zajlott. A színek, kontúrok visszavételét nem elsősorban az indokolta, hogy a Farsang részint bűnügyi komédia, kiadós agyabugyálásokkal, egérút-keresésekkel, hatósági nyomozással. A nagyszebeniek a társadalmi sötétet tapogatták ki. Az általánossá lett hűtlenkedést, stiklit, hazudozást, korrupciót. A szakszerűtlenséget, hanyagságot, nagyotmondást, köpönyegforgatást. A pitiánerséget, melyben az al-főrendőr a saját kis házi lottóján mindig önmagának sorsolja ki ugyanazt a vacak zenélő szelencét. A rendezés az aktualizálást kerülő bíráló attitűd érvényesítéséhez nem követelt stílusharmóniát. A négy női vetélytárs pantomimikus kavargásban kaparta ki egymás szemét, holott a farsangi szemétdomb-csatatér egészen más módon hengeredett alájuk. Az ügymenet elviselte, hogy időnként megfeneklett.
A színészek nevét ömlesztve sorolta a színlap. Az internet korában nem nehéz pillanatok alatt fényképekről, filmrészletekről azonosítani, ki kicsoda a számunkra kevéssé ismerős aktorok közül (nem kevés vezető művész, városának kulturális életében arculat-alakító funkciójú egyéniség sorakozik fel). A jelmezek, arcfestések, frizurák és a világítás miatt, sejthetjük, amúgy sincs igazi lehetőség a hagyományos, esetleg szólózó megmutatkozásra. Caragiale sok nagyjából egyenrangú szerepet eszelt ki, és a kurtítás még közelebb hozta egymáshoz a nagyságrendeket. A Teatrul National Radu Stanca (Sibiu) a gépezetbe elsőrangúan beleforgó színészeiről illendő elmondani ? s ezzel a produkció célkitűzéseiről, eszközeiről is beszélünk ?, hogy szebb és fiatalabb emberek, mint amilyenné a játékmód formálta őket. Bár ugyan látnivalóan nem vén az sem, akit annak mondtak.
