Augusztus 11-én, kedden, a Sziget Fesztivál nulladik napján a várakozásokkal ellentétben nem fokozódott a hangulat, hanem mintha inkább hátralépett volna kettőt. Talán nem is meglepő: a mega-nagyágyú nemzetközi szupersztárt, Robbie Williams-t már hétfőn ellőtték, akiről lehet hideget-meleget elmondani, az viszont tény, hogy a szó klasszikus értelmében cirkuszt adott a népnek.
Egy lazább nap ugyanakkor alkalmat ad a terep felderítésére, ami átesett néhány újításon az előző évhez képest. Egy-két körbejárás persze édeskevés: a Magic Mirrort például sikerült megtalálni, könnyebben megközelíthető helyen van a tavalyinál, a Luminárium fellelése viszont még várat magára. A legdurvább újításnak mégis a direkt hölgyeknek gyártott, agyonreklámozott és minden mosdónál megvásárolható intim tölcsért tartom ? ami pont olyan szörnyen néz ki, mint amilyennek így leírva tűnik. Ennél már jobban bejött, hogy a nagyszínpad előtti teret a VIP sátor arrébb helyezésével megnövelték, ami kétségtelenül jól jött az est fő fellépőjének számító, hazánkban első ízben járó Florence and the Machine esetében, de róluk majd később. Délután még a Disney-hercegnőnek öltözött, szörnymaszkos vagy éppen szigszalagba csavart fiúk mellett a hippilányok se nagyon érezték az első nagyszínpados koncertet. A kappanhangon daloló Asaf Avidan alapvetően szimpatikus jelenségként tűnt fel, azonban ha egy énekes hangjától kiveri a frász az embert, abból nem lesz tartós kapcsolat.
Vele párhuzamosan a hazai kedvencekre vágyókat pótolhatta a Petőfi Rádió színpadán koncertező, egyre népszerűbb Middlemist Red, majd pedig a nagyszínpados, mindenki által kívülről fújt Quimby. Utóbbiak a nemzetközi (azaz inkább külföldi, mint magyar) közönséget figyelembe véve főleg angol nyelvű dalaikat vették elő, de a fesztiválhangulatot nem tudták megadni az első sorokba tömörült Florence-rajongóknak. Valahogy a rikító vörös hajú lányok is mintha megszaporodtak volna ezen a napon, de lehet csak én láttam előre rémeket.
És akkor megérkezett a Florence and the Machine, élén Florence Welch-csel, aki kortalan arcával, vörös hajával és fehér ruhájában éteri jelenségként, minden mozdulatával uralta a színpadot. Előnye egyben a hibája volt: számomra egyszerűen nem illett akkor és ott oda, a Sziget színpadára. Elképesztő erejű hangja hiába töltötte be a teret, a klasszikus fesztiválhangulathoz képest túl erős érzelmekkel operáló dalai ekkora mennyiségben túllépték a kellemes, aztán a feszültségoldó, majd az elviselhető kereteket is. Sok volt a fájdalom, a csalódás, a szerelmi bánat ? szóval csupa olyasmi, amiket el akarsz felejteni egy ilyen rendezvényen, nem pedig újra és újra átélni. Előadásmódjuk, a színpadi show persze profi volt, de személy szerint inkább bevállalnám őket egy borús őszi éjszakán valamelyik arénában, mint egy tűzforró nyári estén, ahol egy óvatlan pillanatban vízipisztoly-párbajba keveredhet az ember.
