Vízre írt szútra - TAIWAN CALLING

Európa már évek óta izgalommal figyeli a Velencei Biennálékon a tajvaniak bemutatóit. Az a radikális alkotói szabadság, amivel a csúcstechnikai eszközöket ötvözik a legegyszerűbb tárgykultúrával, a hagyományt az aktuálissal, tulajdonképpen irigylésre méltó. Az egyharmad magyarországnyi kis szigeten 23 millió ember él, akik éppen most keresik saját közös identitásukat a nyelvi, kulturális, művészeti és társadalmi terepen. Az átalakulás kellős közepén, az énkép rugalmas formálódásával egy időben, a kortárs művészet kivételes hangsúlyt kap, és a jelek szerint a tajvani külpolitika ennek tudatában van. Mi pedig örülhetünk, hogy a Párizsban működő tajvani kulturális központ fontosnak tartotta, hogy Budapesten ilyen komoly bemutatkozásra kerüljön sor.

Amit a Ludwig Múzeumban most kiállító művészek, fiatalok és középgenerációsok hoztak, az sokáig fog visszhangozni a kortárs magyar művészeti életben. Szinte mindegyik mű olyan döbbenetesen új látásmóddal viszonyul a témájához, anyagához, az alkalmazott technika lehetőségeihez, ami képes azonnali vérátömlesztésként hatni. A nyugati művészet kliséit ügyesen, sőt fölényesen kikerülve, a művek egyszerre beszélnek egy népről, egy kultúráról, egy gondolatról és egy alkotóról. Különleges, termékeny pillanata ez a tajvani képzőművészetnek.

Pedig a legtöbb művész kerüli a harsány gesztusokat. Ehelyett ráközelítenek egy szociokulturális jelenségre, a tér egy pontjára, egy érzésre, látványra vagy éppen hiányra, és a legegyszerűbb formai eszközökkel átkódolják a művészet nyelvére. Buddhista szútrákat írnak a tükörben látszó tenger felületére és a vízben lebegő uszadékfára (Tsai Charwei installációja), darált jégből hóembert építenek a trópusi éghajlatú város egyik járdáján, amivel az arra járók megpróbálnak kezdeni valamit (Wang Ya-Hui videója). Egy talált tárgy, egy valaha jobb napokat látott vörös bársony hordszék helyreállítása Yeh Wei-Li kép-poémájában transzcendens élménnyé emelkedik, egy anya és kisfia játéka pedig a gyerekek nyitott rendszerébe erőszakosan behatoló, szexuális zaklatás határán táncoló jelenetté fajul Tseng Yu-Chin videójában.

A dolgok láthatatlan szövete, az emberi cselekvés rejtett mozgatórugói kendőzetlenül jelennek meg ezekben a művekben, és a kifejezési mód őszintesége néhol egészen megdöbbenti az európai viselkedési kód leplező mechanizmusaihoz szokott látásmódunkat. Nagyszerű az a fotó- és videósorozat, amelyen Chang Chen-Chi a Tajvanra érkező, vakházasságot vállaló vietnami nők sorsát dolgozza fel. Még ennél is erősebb hatású a kiállítás elején Yu Cheng-Ta videómunkája, amelyen más földrészekről származó emberek mögé bújva hasbeszélőt játszik, velük mondatja ki a kínai szövegeket. A megértés, a multikulturalitás kommunikációs nehézségei játékos, ugyanakkor kegyetlenül őszinte módon fejeződnek ki a műben.

Sem humorban, sem költői látásmódban a jelek szerint nincs hiány a tajvani kortárs alkotóknál. A legszebb látomások Wu Chi-Tsung munkáiban újrafogalmazzák a tér nézetét, a távolságról, az anyagról alkotott képeinket. ?Kristályvárosa? egy nagy halom szétszórt műanyag hasáb, melyek között sínen jár föl-alá egy világító eszköz, lassan, egyenletesen mozog, és ahogyan megy, a fehér falakra vetülő lilás árnyékok egy nagyváros folyamatosan változó képét rajzolják ki. Másik művében egy fémdrótból szőtt hálódarabka képét vetíti ki, és a lassan mozgó lencse egyre közelebb hozza a szálak rejtelmes szövevényét, egyre titokzatosabbá válik az egyszerű, szemétből előhalászott darabka, egyre mélyebbre száll a dolgok felszíne mögött.

Talán a kiállítás legerősebb élménye a közösséghez tartozás. Ezek a művek tudatosan keresik a hagyományhoz való újfajta viszonyt, az egyéni szabadság útjait a közösségen belül, a környezet folytonosságát. Egy radikálisan átalakuló világ sarkpontjai fogalmazódnak meg a tajvani kortársak munkáiban.