Hogyan kezdődött a képzőművészet iránti vonzalma?
A földi utam úgy indult, hogy éppen akkor születtem, amikor az első atombombát ledobták. Keresztény értelemben ez éppen Jézus színeváltozásának a napja volt. Ez már eleve kijelölt számomra egy festői programot. Nem emlékszem gyerekrajzomra, a testvéremmel mi még nem egy szobában éltünk, hanem egy kertes házban, ahová édesapám minden évben hozatott egy kocsival homokot, és ott várat építettünk, játszottunk. Az első rajzom, amire emlékszem, egy másolat volt. A bátyám elsősként kapott vízfestéket és ecsetet, azzal készítettem, úgy, hogy lemásoltam egy kis képecskét a születésem helyéről. Ez München mellett történt, mert akkor ott volt a hadtest. Apámat behívták katonának Kassán, édesanyám pedig felült egy szekérre, és követte. A bátyám egy éves volt, én pedig már úton. Így születtem München mellett, és a szüleim onnan hoztak emlékül két kis képet. Ezek közül másoltam le az egyiket, és betettem az üveg mögé, figyeltem, hogy észreveszik-e. Aztán egyszer nagymamám port törölt, és kicsúszott a kép, így lett rá figyelmes a család. Azt mondták, hogy jobb, mint az eredeti. Igaz, kicsit sutább volt, de éppen ezért festőibbnek hatott, mint a precízen megrajzolt eredeti.
Mikortól vált bizonyossá, hogy képzőművész lesz?
Általános iskolában valahogy úgy jött össze, hogy többen is szerettük a rajzolást az osztályból. A Fazekas Mihály Általános Iskolába jártam Debrecenben, osztálytársam volt Győri László szobrászművész és Gyulai Lajos festőművész. Vetélkedtünk egymással, kinek sikerülnek jobban a feladatok. Azután hetedik osztálytól eljártunk a Medgyessy Körbe, és ott több művésztanár is foglalkozott velünk. Veress Géza volt kor szerint a legidősebb, de tanított minket Menyhárt József is, és akit legjobban szerettem, Félegyházi László. Érdekesen tanított, mert egyszerűen nem vett tudomást a gyermeki kínokról, nagyvonalúan tette helyre a munkáinkat. Emlékszem, amikor elkészítettem az első munkát a felvételire, két hétig vacakoltam vele, már azt hittem, hogy egészen jó, amikor a Mester jött és kiradírozta a nagy részét, húzott bele még egy-két vonalat, és továbbment. Úgy éreztem, elrontotta a rajzomat, majd miután kimentem bőgni, és visszajöttem, hirtelen megláttam, mennyire él a rajz. Így mutatott példát. Nagyon jót tett nekem, nagyon sokat tanultam tőle, és felszabadultan rajzoltam a hatására. Később felvettek a Képzőművészeti Gimnáziumba Budapestre, és úgy másodikos lehettem, amikor arról álmodtam, hogy templomléptékben festek. Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ennek az egésznek valami célja lehet, hogy ezzel kell foglalkoznom. Addig csak azt tudtam, hogy a kezem ügyesebb, mint az átlag.
Hogyan talált rá arra az útra, hogy a tradicionális elemekből építkező festészetet művelje?
Nehezen találtam meg ezt az utat, hiszen minket akadémista módon tanítottak a különböző iskolákban. Készítettem portrékat, hagyományos olajfestményeket, de a saját mondanivalómmal kapcsolatban hiányérzetem volt. Amikor leérettségiztem, éppen akkor rendezték meg az első jelentős Csontváry-kiállítást ?45 után Székesfehérváron, és akkor ott rengeteg tantusz leesett nekem. Tudtam, hogy ha felvételizek a képzőművészeti főiskolára, ott olyat fognak majd kérni, amit nem szeretek. Ezen a Csontváry-kiállításon jöttem rá, hogy meg kell találnom a saját programomat, amire születtem. Nem vettek föl a képzőművészetire, de akkor már nem is akartam. Így kerültem Egerbe rajz szakra, ott viszont az egyik legjobb voltam, ami azzal az előnnyel járt, hogy mentesültem a napi elvárásoktól, és hagytak kísérletezni. Jó dolgom volt, és ez a teljesen szabad négy év hozzájárult ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Pontosabban hat év is volt, mert a feleségemmel is ott találkoztam, és emiatt még két évet sikerült Egerben töltenem. Aztán egyszer csak kialakult, nagy változásokon keresztül, ami aztán rám jellemző lett. De nem volt ez egyszerű. Nem vezetett senki-semmi, csak próbáltam az élményeim alapján megfogalmazni a gondolataimat. Egy utazást például, ami térben és időben történik, nagyon nehéz egy képen ábrázolni, erre az akadémista tudás nem ad módot. Kezdetben voltak kicsit szürreálisabb, vagy nonfiguratív képeim. Próbálták így-úgy kategorizálni, miközben csak kerestem a kifejezés lehetőségét.
Mennyire volt tudatos a magyar motívumkincs beépítése a műveibe?
Magamban már ebben az időben kialakítottam a színeknek és formáknak egy sajátos rendszerét, amiről azt gondoltam, hogy a néző számára is egyértelmű. Persze akkor azt hittem, én fedeztem fel a ?spanyolviaszt?. Egyszer Egerben kimentem a piacra, ahol egy néni két párnahéjat árult, nagyon megtetszett az egyik, és meg akartam vásárolni. Ezen egy fehér vásznon lilában volt látható a ? ma úgy mondanám ? pelikános jelegyüttes. Azt tudtam, hogy a fehér a tisztaságot, a lila pedig a kék és a piros elegyeként az átmenetet jelenti az élet és a halál között. A pelikán a generációs váltást is mutatja, mert a saját vérével eteti gyermekeit. Amikor megvettem, megkérdeztem a nénit, ki csinálta a keresztszemes hímzést, mire azt válaszolta, hogy ő maga, méghozzá halottas párnának. Ezután szépen elmesélte, hogyan használták, a halott feje alá tették, hogy a mennyországba jusson. Ekkor jöttem rá, hogy a népünk tudja, érti ezeket a szimbólumokat, mi viszont nem tudjuk, mert nem tanították nekünk, csak az európai műveltséget, azt is felszínesen. Persze a történet vége az, hogy megkérdeztem, miért nem tartja meg. Mert már nincs, aki eltemessen- hangzott a válasz. Hát így kezdett érdekelni a néprajz. De amikor olyasmiket mondtak, hogy az unalmas téli estéken kedvtelésből farigcsáltak, vagy hímeztek, akkor azokat már nem hittem el, mert már tudtam, hogy ez jóval több annál. Pontosan tudják, mit alkotnak. Ettől kezdve jártam a falvakat, kérdezgettem az öregeket, és ennek hatására iratkoztam be néprajz szakra is. Úgy tudnám összegezni, hogy három meghatározó élmény volt a pályafutásom alatt, az egyik a Csontváry-kiállítás, a másik a népművészet, a harmadik pedig a gyermekrajz?
Erről még nem beszéltünk, miért olyan fontos ez?
A gyermeki vizualitás nagyon fontos, ma már kilenc unokám van, három gyermekem nőtt föl mellettem, az ő rajzaikon keresztül döbbentem rá, hogy a gyermek nem másol. Nem a látszatot, nem a felszínt, hanem a lényeget, az egészet, a fogalmat fogalmazza meg. Ha egy asztalt rajzol, akkor mind a négy lábát megrajzolja, és ha a lapját is használjuk, akkor nézőpontot vált és azt is odarajzolja. A háromdimenziós teret két dimenzióban nézőpontváltással jeleníti meg, így tud fogalmi módon mondatokat alkotni, és így alakul ki az anyanyelvi vizualitás. Az anyanyelvet sem tanítjuk, de mire iskolás lesz a gyermek, már így beszél. A rajzzal sem lenne ez másként, csakhogy már az óvodában nagyon sokszor tönkreteszik a gyerekeket, leépítik a természetes vizualitásukat, és aztán ez az iskolában folytatódik. Ezt úgy szoktam nevezni, hogy ?belső Trianon.? Így lehet szegényíteni egy embert és egy nemzetet. Például amikor a gyerek egy mosolygós napot rajzol, és azt mondják neki, hogy a napnak nincs szeme, szája, és nem mosolyog. Pedig ilyenkor a gyerek nemcsak az égitestet jeleníti meg, hanem azt az érzést is, ami a napsütéshez kapcsolódik. Volt már erre példa nekem is otthon, és akkor elmagyaráztam a gyereknek, hogy az valójában ő az egész jelenséget lerajzolja, mert tudja, hogy a nap milyen örömet okoz mindenkinek, az élet növekszik ennek hatására, az embereket mosolyra készteti. A napnak hatásában igenis van arca! Szomorú, hogy nem a saját anyanyelvükön rajzolnak a gyerekek egy olyan országban, ahol Liszt, Bartók, Kodály, Lajtha életművén keresztül az egész világ ismeri már, hogy az anyanyelvi zenei oktatás mennyire fontos, és az ebből a gyökérből kinövő tánc-, illetve zenekultúra mennyire erős lehet. Sajnos, a képzőművészetben nem volt ilyen meghatározó alkotói sorunk, amely megfogalmazta volna a vizualitás anyanyelviségének fontosságát. Ezért még mindig a saját műveltségünket valójában romboló, idegen és felszínes tudással élünk.
Hosszú évtizedeken át volt a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanára, ahol tanítókat képzett. Hogyan adta tovább ezeket a gondolatokat? Mennyire kell ?visszatanítani? ezt a vizuális anyanyelviséget?
A módszerem annyi volt, hogy rajzoltattam a pedagógus-jelölteket, és tudatosítottam bennük, hogy nem baj, ha nem tudnak az akadémista szabályok szerint rajzolni. Ez egyébként is ?ember alatti?, méltatlan, hogy valaki úgy rajzoljon, ahogy a fényképezőgép készít képet. Igyekeztem rávezetni a hallgatóimat a gyermeki vizualitás nézőpontjára. Szerencsére, a főiskola gyakorlóiskolájában közvetlenül kipróbálhatták mindezt, és rájöttek arra, hogy visszahozható még náluk is ez a vizuális anyanyelvi szint. Nagyon sok tanítványom van szerte az országban, aki fantasztikusan bontja ki ezt a tudást a gyermekek generációiból. Nem vagyok egyedül, hiszen Földi Péter is kipróbálta a módszert, még idősek otthonában is, és bebizonyította, hogy akár belőlük is előhívható ez a tudás. Sajnos, a magyar oktatásban viszont ez a vonulat ma sem kap elég szerepet, de remélem, előbb-utóbb ez a helyzet megváltozik. Pap Gábor művészettörténész a Művészet folyóiratban publikálta ugyan a témára vonatkozó tanulmányokat, eredményeket, de még korántsem tartunk ott, ahol a zenében.
Van visszatérő motívum a képein, ami időről időre újra foglalkoztatja?
Ez pontosan olyan, mint azok a szavak, amiket mindig használunk. A magyar nyelv szóképekből áll, ami könnyen átfordítható képírássá. Itt is, az egyik képen látható egy olyan növény, ami önmagából jön, spirális alakban, a ?feje? akár a Nap is lehet, vagy a fényesség. Ezt a jelet, a Teremtő jelét elég sokszor használom a képeimben.
Ungvári Judit
