Max Tundra, vagyis a londoni Ben Jacobs sok más tinédzserhez hasonlóan számítógépen, korának megfelelően egy Amigán kezdett el zenélni. Első kislemezének anyagát ötven helyre is elküldte, végül a legendás Warp jelentette meg. Egy-egy számába annyi mindent sűrít bele, mint más zenekarok teljes albumokba; a poptól az R&B-in át a technóig, a funky-tól videójáték-puttyogáson át a progresszív rockig és tovább ugrál nyaktörő sebességgel. A kritika által dicsőített második albumán (Mastered By Guy At The Exchange, 2002) találta meg igazi hangját: ezen már nemcsak hogy énekelt, hanem számai minden furcsaságuk ellenére mégiscsak igazi, felszabadult popdalokká álltak össze. Olyan meglepő hasonlatokkal próbálják zenéjét körülírni, mint például: ?mintha Prince, Aphex Twin, George Gershwin és az XTC egy valóságshow-ban egy régi GameBoy hangchipjébe költözne be? (Pitchfork), vagy ?mintha Prince Viagra helyett Ritalint szedne? (Guardian). Max Tundra élőben sem egy szokásos elektronikus zenész: kütyüi kezelése mellett énekel, gitározik és természetesen őrült show-t csinál.
MAX TUNDRA ? ének, gitár, elektronika / voice, guitar, electronics
Gyermekien bájos, már-már rajzfilmbe illő naiv dallamok és játékos, váratlan ötletekben tobzódó, már-már kaotikusan szertelen rock ? a Deerhoof nemcsak egyedülállóan hozza össze ezeket a látszólagos ellentéteket, hanem azt is megmutatja, hogy az ?avant-pop? igenis élvezetes, feltéve, hogy jól értjük, mi az avantgárd, és mi a pop.
A Deerhoof a kilencvenes évek közepén alakult, Greg Saunier dobos és Rob Fisk gitáros duójaként, miután rockzenekaruk maradéka otthagyta őket. 1996-ban vették be Satomi Matsuzakit, aki eredetileg azért érkezett San Franciscóba, hogy filmezést tanuljon - korábban nem is zenélt. A japán pop és a gyerekdalok világát is megidéző, sajátosan előadott dallamai páratlan módon kapcsolódtak össze a kísérletező és hiperaktív avantgárd rockzenével. Kezdetben nem igazán voltak sikeresek: popzenekarhoz képest túl zajosak, zajzenekarnak viszont túl poposak voltak. Ez azonban cseppet sem zavarta a Deerhoofot, és (néhány tagcsere közepette) folyamatosan készítették lemezeiket, egy-két évente egyet, mígnem a kétezres évek közepe felé a világ nyitottabbik része rájuk nem csodálkozott. Azóta olyan lelkes méltatóik akadtak, mint a New York Times (?egyike a legeredetibb rockzenekaroknak?), a Rolling Stone (?abszurd módon fülbemászó?a zenei öröm tiszta kifejeződése?), a Guardian (?minden pillanat ellenállhatatlan?) és az összes számottevő szaklap; ráadásul új zenekarok garmadája hivatkozik rájuk meghatározó hatásként. Mindezt úgy érték el, hogy egy cseppet sem ?könnyítettek? stílusukon; a Deerhoof-albumok rögtön felismerhetők, bár nem kiismerhetők: az ember biztos lehet abban, hogy a következőn újabb meglepetések fogják érni.
A Deerhoof élőben egyszerűen magával ragadó élmény; a lemezekről ismert báj és hiperaktív energia hatásfokát tovább növeli, hiszen jól láthatóan és hallhatóan, mind a mai napig játéknak, mégpedig igen jó játéknak fogják fel a zenélést.
GREG SAUNIER ? dob, billentyűs hangszerek /drums, keyboards
JOHN DIETERICH - gitár/ guitar
ED RODRIGUEZ ? gitár / guitar
SATOMI MATSUZAKI ? ének, basszusgitár / voice, bass guitar
