A velük készült, két részben közölt interjúban esett szó családról, házasságról, a mindennapjaikról, az irodalomról, írói módszerekről, kétségekről, örömökről ? még felsorolni is nehéz. Annyi bizonyos, hogy öröm velük interjút készíteni, már csak azért is, mert hálás feladat: az első háromnegyed órában bele se néztem a kérdéseimbe. Nem fogynak ki a témákból.
Valószínű, hogy ez minden művész álma: olyan emberrel együtt élni, aki az alkotótársa és házastársa is.
Dragomán György: Persze, ez nagyon jó dolog. De fárasztó is. Főleg Annának lehet az szerintem. Hiszen én főleg regényeket írok, a regényírás pedig hosszabb távú munka, tovább tart? Ha belegondolok, nem is tudom, hogy bírja ki, amikor ilyen hosszan dolgozom a munkáimon. Az intenzívebb időszakok eltartanak vagy fél évig, közben neki is dolgoznia kell a saját művein, de a feszültséget megkapja, egész a végéig? Sőt, egy-egy könyv befejezése a legstresszesebb: sokszor annyi ideig tart, mint megírni az egészet. Szóval nagyon romantikusnak tűnhet ez, de a nyomást biztosan nem könnyű elviselni.
Szabó T. Anna: Azt hiszem én is, hogy a munkafolyamat hossza jelenti a legnagyobb kihívást. Ha én írok valamit, az általában nem tart tovább két hónapnál. De azt mondhatom: eleve erre szerződtem. Nem tudtam, hogy Gyuri regényíró lesz, de hogy író lesz, azt igen. Sőt, bennem már meg volt alapozva ez az életforma, hiszen a családban, ahol felnőttem, valaki mindig kattogtatta az írógépet. Amikor Gyurit megismertem, még ő is írógépen dolgozott, vagy legfeljebb Komodoron? Mindenesetre csodálatos nézni azt a kitartást, amivel ő dolgozik a művein. A nagyapám nyelvész volt és rengeteget dolgozott, szigorú napirend szerint élt, és azt láttam, a nagyanyám, aki orvos volt, mindenben segítette őt és vigyázott rá. Naponta úgy fél vagy egy órát találkoztak, amikor ebédeltek és elmentek sétálni. Valahol nekem ez a kép volt az ideálom. Az írás persze lényegesen különbözik a tudós munkájától, amely nagyapám életformája volt: az írásban rengeteg mindent ki kell várni. Persze a szorgalom és a kitartás mindegyikhez szükséges. Amikor egy regény írása a csúcspontján tart, ami mondjuk két évvel a munka kezdete után következik be, tehát a befejezés fázisa valóban eltarthat Gyurinál vagy két évig? Pedig mindig azt mondja: mindjárt kész lesz! És én mindig elhiszem! (Nevet.)
D. Gy.: Na jó, de ez egy teljesen vak szakasz. Az ember csak megy és megy előre, és nem látja, pontosan hol van, csak azt, hogy előre fele tart. Azt hiszi, mindjárt odaér, de mégsem? A legutóbbi könyvem esetében tényleg két éven keresztül gondoltam azt, hogy most már tényleg mindjárt befejezem. De ez a két év szerintem nagyon nehéz volt Annának.
Sz. T. A.: Ó, már megszoktam! Szerencsére nem most kezdtük? Amióta gyerekeink vannak, sokkal normálisabb az életünk. Emellett pedig pontosan tudom, milyen az, ha valaki ír valamit, de nem áll össze. A gyerekeink születése előtt jellegzetes pozíciónk volt, hogy leültünk írni egyik reggel, és egyszer csak este lett. Amíg ketten küzdöttünk, nem volt éjjel és nappal. Szerencsére a pénzkereset, a munkánk, és a kapcsolatunk összefonódott: tíz éven keresztül dolgoztunk együtt egy filmes magazinnak és rengeteg mindent együtt csináltunk. Együtt fordítottunk: Gyuri diktálta a szöveget én pedig rögtön szerkesztettem, közben sokat nevettünk, nagyon élveztük, és még gyorsan is haladtunk. Óriási szerencse volt, hogy a pénzkeresésben is ki tudjuk egészíteni és segíteni tudjuk egymást.
Sz. T. A.: Vagy csak érzi a másik, hogy valami nem jó, és annyit mond: figyelj, ide még három mondat kellene, ami összefogja a szöveget. Ezt a másik is érzi, tudja, hogy körülbelül hova kellene az a három mondat és miről kellene, hogy szóljon, de a másik helyett akkor sem lehet megírni? Csak a szerkesztésben és a biztatásban tudunk egymás segítségére lenni. Viszont olyan szöveget, amit nagyon rossznak gondol valamelyikünk, nem mutatja meg a másiknak. Csak azt, amivel érdemes és lehet valamit kezdeni. Nem is tudom, mutattunk-e egymásnak olyat, amit aztán kidobtunk. Szerintem nem, mert azt már előbb kidobtuk.
D. Gy.: De, nekem volt az elején!
Sz. T. A.: Ha volt is, már nagyon régen?
D. Gy.: Igen, a pályánk elején. Egy szöveget, amelyet regénykezdetnek szántam, hónapokig írtam. Aztán kidobtam. Mert reménytelen volt.
Sz. T. A.: Ó, igen, emlékszem. Óriási veszekedés lett belőle. Az a legrosszabb, ha meg kell mondani a másiknak, hogy használhatatlan a szövege? De ez csak kétszer fordult elő. Az is megtörténik, hogy nem a szöveggel van a baj, csak nem oda való a szöveg, ahova a másik szánja. Olyan is történt, hogy Gyurinak nagyon nem tetszett az egyik versem, viszont nekem borzasztóan fontos volt, eszem ágában sem volt kidobni, gondoltam, majd csak megváltozik az ő véleménye is, szóval eltettem a szöveget. Két év múlva már semmi baja nem volt vele. De tulajdonképpen bármennyi idő eltelhet.
D. Gy.: Nemrég én is találtam egy szöveget, amit még 2008-ban írtam. Most jött el az ideje: most lehet vele valamit kezdeni. Az is sokszor előfordul, hogy az ember elakad egy szövegben. Ilyenkor rengeteget tud segíteni, ha a másik megnézi, elmondja a hibáit és hogy mi nem működik benne. Nagyon ritkán adok ki olyan szöveget a kezemből, amit Anna nem látott.
Sz. T. A.: Szerintem nem változtunk sokat az együtt töltött évtizedek alatt: a kezdetektől ugyanaz érdekli Gyurit és engem is. Ez nem azt jelenti, hogy az érdeklődésünk teljes átfedésben van, inkább egymás mellett párhuzamosan halad, és mára nehéz lenne szétválasztani, ki hatott kire és pontosan miben. Azt elmondhatom, hogy számomra nyilvánvaló: Gyuri borzasztó erősen hat arra, amit én írok?
D. Gy.: Fordítva is így van.
Sz. T. A.: Nem a verseimre, hanem a prózáimra van hatással. És nemcsak ő, a munkái is mélyen belém vésődnek: most olvastam újra az első regényét. Minden egyes mondatára emlékeztem.
Sz. T. A.: De persze a gyerekekkel ez már nem így megy. Van napirendünk! (Nevet.) És ez jó. Nem könnyebb, másképpen nehéz, mint amikor ketten voltunk, de mindenképpen jó. Enélkül nem menne az írás sem ilyen hatékonyan, mert nincs időnk rá, hogy emésszük magunkat egy-egy kézirat felett.
D. Gy.: Jobban be tudjuk osztani az időnket: más ritmust követelnek meg a szorosabb határidővel leadandó és rövidebb munkáink: tárcák, tanulmányok, novellák, konferenciára írt szövegek és effélék elkészítése, és a nagyobb, saját projektek, mint regény, novelláskötet, verseskötet? Mondok egy példát: megjelent egy írásunk a Galaktikában, és azt mondta a szerkesztő, örülne, ha írnék nekik egy regény. Egy sci-fit, amit ősszel kiadnának. Ezt például nem tudom elvállalni, mert nem tudok két hónap alatt megírni egy sci-fit. Egy tárcát, ha minden kötél szakad, meg lehet írni egy óra alatt. Persze nem biztos, hogy jó is lesz.
Ezek szerint a sci-fi műfaja sem áll távol tőled?
D. Gy.: Ez olvasói attitűd kérdése is: ha valaki a Máglyát például urban fantasy-nak akarja olvasni, megteheti. Nagyon másfajta olvasat lesz, talán nem is a helyes olvasat?
Van helyes olvasat?
D. Gy.: Ebből a szempontból igen. Nem úgy értem, hogy helyes-e vagy sem, hogy ez egy megoldandó feladat. Egyszer valaki azt mondta nekem, összevetette a Harry Pottert a könyvemmel, és kiderítette: Voldemort erősebb varázsló, mint a nagymama. Azt gondolom, nem ez a releváns olvasat. Nem nevezem helytelennek, de hát? (Nevet.)
Sz. T. A.: Azért van, amit a szerzői szándék nem enged meg egészen? A versben is van ennek a határa, bár a vers sokkal lazább.
D. Gy.: Tehát azt akartam mondani, sokféle irányból lehet olvasni, de a választás ezek közül nem az én feladatom. Egy szerző ezt nem is láthatja. Például hiába mondja nekem valaki, hogy a könyvemből megfejti az én életrajzomat: nincsenek benne ilyen kulcsok. Vagy mondjuk nem lehet a könyvem alapján megrajzolni a román rendszerváltást, ez megint helytelen olvasat lenne, hiszen a regényem nem történelmi regény: nem kérhető rajta számon, pontosak-e az évszámok vagy a helyszínek leírásai. Kapok is olyan leveleket, amelyekben kifogásolják, hogy bizonyos történelmi események hiányoznak a regényből. Csak én éppen soha nem mondtam, hogy Romániában játszódik ekkor és ekkor?
Sz. T. A.: A napirendre és az életünk apró-cseprő dolgaira visszatérve mondok egy példát: Gyuri nagyon kényes arra, hogy szépen meg legyen terítve, és meg is csinálja. Mondjuk kénytelen, mert nekem ez nem megy: ha írok, nem látok, nem hallok, nem vagyok magamnál.
D. Gy.: Mindeközben pedig az írói munka nagyon szép folyamat. Nem csak az, ahogy én írok, hanem ahogy Anna. Ahogy az egész kezdődik: például egyik reggel felkel, és azt meséli, Tandoriról álmodott. Tehát eleve így indul a nap? (Nevet.) Vagy például én most egy Petőfi monológon dolgozom; Annának is voltak petőfis ügyei korábban, így most például ez a témánk. Egymás igazán nagy munkáiban nem tudunk minden pillanatban részt venni, de a kisebbek közül mindegyikben, és a mindennapi írói tevékenységben is: a tárcákban, versekben, és hasonlókban. Ezeket pedig jellemzően inkább Anna írja, így én veszek részt jobban az ő munkájában: például most ír egy kortalan felnőtt-gyerek-regényt; ezeket a szövegeket folyton látom, ahogy keletkeznek. Nagyon sokat beszélünk róluk, és az én szövegeimről is. Ebből a szempontból tényleg idilli az élet: olyan nincs, hogy ne lenne miről beszélnünk, vagy ne lennénk valamivel bajban. Mindig bajban van az ember, ha szövegekkel dolgozik! (Nevet.) Ritka, ha valami könnyen megy, de abból meg általában valami más lesz, mint aminek eredetileg szánta? Ezek az események annyira átszövik az életünket, hogy például az ide vezető úton az autópályán volt egy doboz, Anna pedig éppen egy rókáról írt novellát, aki az autópályára keveredik. Így amikor megláttuk a dobozt, és nem tudtuk eldönteni, elrántsuk-e a kormányt vagy átmenjünk rajta ? nem tudhattuk, mi van a dobozban -, rögtön a novellájáról kezdtünk el beszélni.
Sz. T. A.: Aztán az is előfordul, hogy hónapokat töltünk külön, és csak a saját munkáinkkal foglalkozunk. Bár a földrajzi távolság ellenére ez a helyzet sem különbözik sokban attól, amikor otthon vagyunk: sokszor egyik szobából küldjük a másikba a szövegeinket egymásnak e-mailben? Ma pedig már, ha a világ két végén vagyunk, az is olyan, mintha együtt lennénk ? az internetnek köszönhetően.
Gangel Noémi
