Völgyből kiáltok 6.

Teljesen normális, ha valaki itt úgy dönt, hogy ott marad, ahol a szállása van. Aki kocsival jár a falvak között, annak az a rémálma, hogy valami mélynövésű népzenészre rátolat, aki meg gyalogos, annak teljesen bizonytalan, hogy odaér-e a programra, amit kinézett magának, aztán meg, hogy visszajut-e valaha.

Pulához az ember egy idő után odaragad, olyan már a vendégsereg, mint egy drámacsoport. Köszönnek reggel a Völgymunkások (ez úgy hangzik, mintha a börtönőreink volnának, pedig dehogy), smink nélkül is felismerhetők a színészek, el lehet beszélgetni a polgármesterrel, vagy Bérczes Lacival  az amerikai hotdogos előtt. A budai Libella főnöke, Bandi - aki itt az egész vendéglátást csinálja - szól, ha van iható vörösbor, italért cserébe simán felolvas egy vigasztaló verset valaki, a szkénés Laci szakács cukros pincepörköltjétől már arcizmunk sem rezdül, a közírók elfelejtik a stílustárukat, és hajnalonta egymás táskájába hányni is ér. Szépen vagyunk. Kortárs mozgásszínházi előadás zavarta meg a falu mindennapjait tegnap délután, a templomdombhoz vonult mindenki, aki élt, aztán később volt, aki kétségbeesve elszaladt, de a legtöbben maradtak és körülölelték Gergye Krisztiánt és a táncosait. Kortárs tánc-rituálét látott a falu, agyagba és festékbe burkolózott buckalakók lüktettek, vagy csüngtek egymáson Ágens opera-punk áriáira. A technikus a kőkereszt alatt ült, a csapat egy lépcsőzetesen kialakított rézsün vándorolt fel és alá, mintha egy festmény lázálom elevenedett volna meg. Kicsit mindenki sírt legbelül. A művészekkel, miután lesminkeltek (cirka fél óra) a faluházban lehetett összemelegedni. Beszéltek arról, hogy miért is nem tartoznak ők sehova, és mennyire rendben van ez így. A számkivetettek büszkesége csak nagyon keveseknek szúrta a szemét, viszont kiderült, hogy, ha a tánc alkotói folyamatait, az inspirációt megismerhetnék a befogadók, volnának referenciáik, akkor bátrabban néznének ilyen darabokat is. A Bárkában mostantól Gergye Krisztián alkalmazott koreográfusként és önálló alkotóként is dolgozik. Bozsik Yvette (egykor Katona) és újabban Horváth Csaba (Debrecen) példájából is látszik, hogy a kortárs táncművészet beszivároghat normálisan a színházi élet mindennapjaiba. Nem kell elzárkózni a trendek szava elől.

A legutolsó esemény egy olyan Kispál és a Borz koncert volt, hogy a Kabhegy adta a másikat. Soha nem látott tömeg Pulán, bevándorlók mindenfelől, kocsisorok, kocsis borok a kabát alatt. A Bárkaréten, a faluszélen már egy csikket sem lehetett leejteni. A Csík zenekar sem könnyen hagyta abba az előzenét, de nem volt hiába a feszültségkeltés, ez a koncert volt itt a környéken az idén a legnagyobb durranás. Megkockáztathatjuk, hogy megint ők a legjobb magyar rock zenekar, és velük mulathattunk koncert után, mi pulaiak. Az sem volt zavaró, hogy a helyi kiskocsmában nyolc órán keresztül énekelt valaki Edda számokat és a Bunkócskát felváltva, reggel ötig, a lépcsőn pedig, mivel a busz megtelt és nem jött több aznap, a hidegben aludtak az átmeneti hajléktalan fiatalok.