Ha viszont egy csapat hollywoodi forgatókönyvírót ültetünk le egy számítógép elé, és bízunk benne, hogy valaki korábban már megtanította őket gépelni, a végtelennél sokkal kevesebb idő alatt meg fogják írni az összes elképzelhető filmvariációt egy családapa depressziójáról és annak leküzdéséről ? a folyamat jó pár évtizede el is kezdődött. Az e kísérlet eredményeképpen született filmek között csak nüansznyi különbség fedezhető fel, de éppen ez dönti el, hogy a szürke átlagnál egy kicsit rosszabb vagy egy kicsit jobb-e az adott próbálkozás. Furamód A hódkóros egyfelől jobb, mint az átlag, másfelől pedig rosszabb.
A sztori pontosan egy hódnyival több annál, mint amit egy tisztességes forgatókönyvíró egy tüsszentés alatt is fel tudna vázolni. Apuka (Mel Gibson) depressziós, nem használ sem a gyógyszer, sem a terápia, sem az önsegítő könyvek tucatja, így lassan, de biztosan eltávolodik a feleségétől (Jodie Foster egyúttal a film rendezője is) és a gyerekeitől is. Az apuka, Walter fiai az otthoni légkör miatti elfojtásokkal telve kissé nehezen boldogulnak az életben, de az idősebbnek azért éppen befigyel az esély egy kis románcra a suli legjobb nőjével, a pompomlány-csapat vezetőjével. Eközben, amikor apuka próbálja egész korábbi életét elhelyezni egy nagyobbfajta szemeteskukában, a konténerből a szemébe néz egy hódbáb, akiről kiderül: kézre húzva remek életvezetési tanácsadó. Úgyhogy amíg a fiú románca a megszokott úton halad a szőkeséggel, addig a fater a hód által kezd gyógyulni: ha a plüssfigura brit akcentusával lehet megszólalni, Walter remekül ki tudja fejezni magát ? báb nélkül viszont sehogy.
Jó, nem a legeredetibb gondolat, de legalább aranyos (aranyosabb, mint az 1978-as A mágus című filmnek a kelleténél hasonlóbb alapkonfliktusa), és csak még aranyosabb lesz a film hangvételétől, a verklis zenétől meg a régimódi narrátortól, a jelentőség-teljesen váltakozó színvilágtól és attól a kedves-bús hangulattól, ami mindezekből árad. Ez A hódkóros egyik nüansznyi különbsége, ezen és a decens színészi játékon kívül semmit nem lehet felhozni, ami ne lenne tulajdonképpen magától értetődő: a hód idővel elhatalmasodik viselőjén, és nem maradhat el a végső harc a két személyiség között ? ahogy azt már megszoktuk.
A másik nüansznyi különbség viszont megpróbálja alaposan hazavágni az élményt. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy A hódkóros elsőszámú feladata az lenne, hogy az antiszemita, rasszista, nőket bántalmazó, magát az átlagembereknél felsőbbrendűnek képzelő, közveszélyes félőrült Mel Gibsont tisztára mossa, hogy a sztár bűnbánatot tarthasson; a tiszta lappal indulásról és az újrakezdésről szóló nagymonológ alatt a filmben ott villog a piros felkiáltójel: hahó, most Gibsonról van szó! Gibson megbánta! Gibson rendes ember! Ha ugyanezt a filmet egy másik főszereplővel forgatták volna le, talán valamivel kevésbé lett volna emlékezetes a színészi teljesítmény, de legalább tényleg arról szólt volna, amiről, és nem vágta volna fejbe a nézőt senki ötpercenként egy ?olvass a sorok között!?-felkiáltással. Amíg nem zárják börtönbe, Gibson játsszon, ha egyszer az a munkája ? de ha megpróbálja elnyerni morális támogatásunkat is, attól legfeljebb dühösek leszünk. A napi düh-dózisért viszont nem érdemes moziba járni.
