William Blake megmutatja az emberi lélek rémisztő mélységeit és szédítő magasságait
A Szépművészeti Múzeum Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai című kiállítása nem pusztán egy művész pályaképét, hanem egy egész szellemi korszak atmoszféráját tárja elénk: a brit romantika világába vezet, ahol a végletek uralkodtak. Ahol a művészet a mérhetetlen nagyság, a lélek szakadékai és az érzelmek túláradása között ingadozott, és ahol a képzelet és a látomás lettek az emberi tapasztalat legfőbb mércéi.
A 18–19. század fordulóján, amikor a forradalmak, háborúk és társadalmi átalakulások alapjaiban rengették meg az európai világképet, Blake és kortársai a bizonytalanságban is a transzcendenciát keresték. A látomás, a lázadás és a spirituális igazságkeresés lett a válaszuk a káoszra. Műveikben a belső világok, lírai én tájai rajzolódtak ki – extatikus jelenések, apokaliptikus látomások, sötét égboltok és fényben fürdő testek.
Bár a cím William Blake nevét emeli ki, a tárlat nem kronologikus életmű-bemutató, hanem egy korszak gondolkodásának és önkeresésének lenyomata. Párbeszédet teremtő csoportos kiállításról van szó, ahol a romantikus esztétika nagy kérdései – a hit és kétely, a szellem és anyag, az emberi és isteni határainak keresése – jelennek meg.
A kurátorok egyik legnagyobb érdeme, hogy Blake művészetét nem elszigetelt zseniként, hanem egy élő szellemi hálózat részeként mutatják meg. Külön öröm, hogy nemcsak Blake kortársai, hanem magyar alkotók, Kondor Béla vagy a Borsos Lőrinc alkotópáros néhány munkája is helyet kap a térben, jelezve, hogy a brit romantikusok által felvetett kérdések átívelnek időn és téren és ma is éppannyira aktuálisak, mint régen.
A korszak egyik kulcsfogalma a kanti fenséges, amely azt a határhelyzetet írja le, amikor az ember olyasfajta erővel találkozik – a természetben, gondolatban vagy látomásban –, ami meghaladja a megértését. Ez az élmény egyszerre félelmetes és felemelő. Mert miközben az ember saját kicsinységét érzi, tudatosul benne a szelleme határtalansága is.
A kiállítás ezt az élményt igyekszik átadni. A termekben viharok, özönvizek, gótikus romok és hegycsúcsok képei váltakoznak az emberi lélek rémisztő mélységeivel és szédítő magasságaival. A mennyből zuhanunk a pokolig, a rémálmokból a tündérmesékig, a groteszktől a szakrálisig, majd vissza. Egyes művekben a természet elementáris erői uralják a vásznat, másutt a belső fenséges manifesztálódik – az a végtelen, ami az ember tudatában születik meg. Blake számára a fenséges nem a világ nagyságáról, hanem a szellem isteni dimenziójáról szól. Látomásokat ábrázolt, amelyek sohasem puszta illusztrációk, hanem belső apokalipszisek és extázisok, ahol az emberi elme szembesül saját határtalanságával.
Nekünk, nézőkként pedig kifejezetten megrendítő szembesülni Blake grafikáival, amelyek egyébként érzékenységük folytán csak extrém rövid ideig lehetnek kiállítva. A kedvenceim azok a miniatűr, akvarellel és tintával készült lapjai – The Book of Thel, The First Book of Urizen vagy az Albion leányainak látomásai –, amelyeken a tünékeny vonalvezetés, a légiesen elmosódó színek és a lebegő alakok egyfajta csendes éteriséget árasztanak.
A színek transzparensek, az alakokat csupán csak a kontúrjaik definiálják. Így lesznek ezek a jelenetek látomásszerűek, olyanok, amelyek túl vannak az e világin.
Érdemes Blake alakjainak tekinteteit is alaposan szemügyre venni. Nála ugyanis a nézés mindig morális és spirituális esemény. A Plútusz esetében a kígyók tekergése és a lehajtott, szinte önmagukba forduló testek bizonytalanságot közvetítenek, a fő alak tekintetében is kétségbeesés tükröződik. A figurák nem egymásra néznek, hanem önmagukba záródnak. A Sátán örvendezik Éva bukásán mű középpontjában Éva, szemében bűntudattal néz a csábító kígyóra. Blake világában a nézésnek mindig erkölcsi tétje van: szembenézésről, elfordulásról, teremtésről vagy rombolásról van szó.
Nagyon izgalmas ebből a szempontból megnézni az alkotó egyik legismertebb képét, a Newtont. A tudós, aki Blake-nél meztelen atlétaként, koncentrált magányban méricskéli a világot, egyszerre hős és eltévedt lény. Teste antik szépségű, de szemében nincs látomás – csak számítás, nem ragyog, csupán hidegen figyel.
A racionalitás itt a látomás elnémulásával azonosul – mintha a világ mérése közben épp a világ csodája veszne el.
A szakrális és a groteszk is nagyon érzékletesen jelenik meg e kiállításban. Henry Singleton Ariel egy denevér hátán című festménye például a shakespeare-i varázslatot hozza el, ahol a fényes szellem és a sötét állat groteszk egységben repülnek. Turner Téma a rúnikus hiedelmekből című művén a természet ködéből kísértetek bontakoznak ki, Theodor von Holst Kharónján pedig a pokol örvényei és démonai jelennek meg Dante nyomán. John Hamilton Mortimer Tengeri szörnyeteg hallal című rajza rámutat, hogy a mélység lényei nem gonoszak, hanem a lélek elfojtott rétegeinek megtestesülései. Turner A kétségbeesés barlangja című, már-már absztraktnak ható képén a forma itt feloldódik a fényben, a színek anyagtalan ragyogásában: a festészet határát súrolja, ahol a kép maga is látomássá válik.
Mindezek után talán világossá válik, hogy Blake és kortársainak művészete nem menekülés a valóság elől, hanem annak legmélyebb megértése. A fenséges, a groteszk és a szakrális itt nem ellentétek, hanem ugyanannak az emberi tapasztalatnak a különböző arcai – azé, amely egyszerre vágyik a mennybéli magasságokra, miközben retteg attól, hogy végül a pokol bugyraiban végzi.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
