Nyolc film a nyolcvanéves Wim Wenderstől

1. Alice a városokban

A hetvenes években Wenders legnagyobb alkotásai a háború utáni német szorongás távolságtartó, lassú megfigyeléséről szólt, és annak megéléséről, hogy a hidegháborús generáció hagyta, hogy az amerikai kultúra gyarmatosítsa a képzeletét, az álmait. Wenders amerikai pop- és rockzenével színesítette filmjeit, és átvette az amerikai mozi zsánereit, ám ezeket úgy hangolta, hogy mégis egy nagyon európai ízű elidegenedésformát fejezzenek ki.

Az 1974-ben bemutatott Alice a városokban a „road movie” trilógiájának első része, az Egyesült Államok és Németország városi tájait köti össze. Rüdiger Vogler egy riportert alakít, akit megrettent a közép-amerikai kanyargós körútja, de aztán kénytelen megismételni az élményt a Rajna-vidéki sivár vidéken, miután a repülőtéren feltartóztatják, és meg kell keresnie egy gyerek nagymamáját.

2. Az amerikai barát

A hetvenes években Wenders Amerika felé gravitált, és Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című darabjának lazán vett adaptációjával Dennis Hopper személyében az életérzést is elkapta. Jonathan Zimmermann (Bruno Ganz) gyógyíthatatlan betegségben szenvedő hamburgi képkeretező összebarátkozik Ripley-vel (Hopper), a cowboykalapos amerikaival, majd egy ismeretlen párizsi alak szokatlan ajánlattal keresi föl: kétszázezer dollárt ígér egy gyilkosságért. Fizetség helyett aztán egyre mélyebbre rántják, és Zimmermann minden, korábban fontosnak tartott értéke a darabjaira hullik szét. A film előrevetítette Wenders régóta várt amerikai berobbanását a nyolcvanas évek elején: először jött a Villanás a víz felett című dokumentumfilm, majd a Piszkos ügy, amely kreatív katasztrófába torkollott, miután Wenders összebalhézott Francis Ford Coppola producerrel.

3. Buena Vista Social Club

Wenders pályája során készített pár emlékezetes dokumentumfilmet is. A Buena Vista Social Club a negyvenes-ötvenes években működött könnyűzenei klub volt Havannában, amelyben jellegzetes kubai zenét játszottak és táncoltak. 1996-ban Ry Cooderrel karöltve a veterán zenészek főszereplésével forgatott dokumentumfilmet: az album és a film világhírűvé vált, és a benne szereplő zenészekre ráragadt a Buena Vista Social Club név, ez lett az együttes neve is. 1998-ban Grammy-díjat kaptak, a filmet (és slágereit, a Chan Chan címűt például) pedig azóta is öröm elővenni, igazi boldogsághormon és zeneünnep. 

4. Párizs, Texas

A dolgok állásával Wenders kimondta az utolsó szót: ilyen meghasonlottsággal nem lehet filmet csinálni. Aztán jött a Párizs, Texas, és mindent vitt: a történet szerint Travis (Harry Dean Stanton), egy negyvenes férfi évekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, de most visszatér, hogy megkeresse elhagyott családját, és megpróbálja újra elkezdeni az életét. A film újraértelmezi az Alice a városokban-koncepciót – a táj egyszerre tükrözheti és befolyásolhatja a lelkiállapotokat –, de egyben valami akkoriban újszerűt is megragad Amerikáról: egy csendes, költői nyomorúságot, amely tökéletesen illett a nyolcvanas évek virágzó indie mozgalmának hangulatához. A cannes-i fesztivál zsűrije állítólag a közönség és a kritikusok egyöntetű megelégedésére ítélte oda a Párizs, Texasnak az Arany Pálmát 1984-ben.

5. Pina

A Pina Bausch táncos-koreográfus munkásságáról szóló dokumentumfilm a műfaj egyik legjobbja. Őszintén szereti alanyát, vizuálisan izgalmas 3D-ben filmezték, és noha az alkotás nem igazán nagylelkű a nem Bausch-rajongókkal szemben – kevés kontextust nyújt –, az, ahogy Wenders rendíthetetlenül a tánc fizikai jellegére összpontosít, rendkívüli élményt nyújt.

6. Berlin felett az ég

Miután a Paris, Texas elnyerte az Arany Pálmát az 1984-es cannes-i filmfesztiválon (abban az évben, amikor tanítványa, Jim Jarmusch pedig elnyerte az Aranykamerát), Wenders diadalmasan tért vissza Európába. A Berlin felett az ég a legtöbbet hozta ki belőle: Peter Handkével közösen írt filmje egy álomszerű mese két angyalról, akik egy komor, késő 80-as évekbeli Berlinben próbálnak vigaszt nyújtani az embereknek. Az egyik angyal (ismét Bruno Ganz) beleszeret egy halandóba. Lebilincselő, briliáns film, amely egy sajnálatos amerikai remake-et is megért.

7. A Föld sója

Személyes kedvencem ezen a listán a nemrég elhunyt Sebastião Salgadót bemutató 2014-es dokumentumfilm, A Föld sója. A brazil fotográfuslegenda a folyton változó emberiség nyomdokain haladva utazta át a kontinenseket: tanúja volt nemzetközi konfliktusoknak, éhínségnek és népvándorlásnak. Ebben a filmben az érintetlen vadon és lakói, grandiózus tájak felfedezésére indul, munkájával pedig bolygónk szépsége előtt tiszteleg. Salgado életét és munkásságát az őt utolsó útjain kísérő fia, Juliano, Wenders és a fotós maga mutatja be.

8. Tökéletes napok

Nem sokan fogadtak volna rá, hogy Wenders egy japán vécépucolóról, japán színészekkel, japánul fog filmet forgatni: a Tökéletes napok azonban megtörtént, és egészen költői lett. Minimalista, meditatív és elbűvölően emberi: nagysága az egyszerűségében rejlik. Miután láttuk, nehéz nem elgondolkodni az élet értelmén – vagy éppen kicsit szégyellni magunkat, amiért a kapitalizmus diktálta felesleges dolgokban keressük a boldogságunk alfáját és ómegáját.