Kövér, vattaszerű, mégis krémes, gomolygó felhők súlya nehezedik a Jaú folyó fölé hajoló pálmafákra. A kristálytiszta víz tükrében elvész minden realitásérzék. Hol kezdődik az ég, és honnan pusztán optikai csalódás, amit látunk? Ez a fotográfia fogad az előszoba falán, ha hazaérek. Hipnotikus hatást kelt, és a pillanat tört része alatt ránt magával egy másik dimenzióba. Egy igapót ábrázol, egy gyakran folyóvízzel elárasztott erdőtípust, úgynevezett januari pálmákkal (Astrocaryum januari) a Jaú Nemzeti Parkban, Amazonas államban. Szürke, fekete és fehér, a színek a fejünkben elevenednek meg.
A képet a pénteken 81 éves korában Párizsban elhunyt Sebastião Salgado világhírű brazil fotóművész és környezetvédő készítette. A halálhírt az általa és felesége, Lélia Wanick által alapított Instituto Terra erősítette meg: „Sebastião kamerájának lencséjén keresztül fáradhatatlanul harcolt egy igazságosabb, emberségesebb és környezettudatosabb világért” – áll családja közleményében, amely szerint még 2010-ben, Indonéziában kapott el egy különleges maláriafajtát, amikor Genesis című projektjén dolgozott. Tizenöt évvel később a betegség szövődményei súlyos leukémiához vezettek, amely végül a halálát okozta. Jó éve történt, hogy Salgado bejelentette visszavonulását. Sejthető volt, hogy komoly oka van rá, a kortárs fotográfiában pedig véget ért egy nagy korszak.
Sebastião Salgado 1944. február 8-án született Brazília szívében, Aimorésben egy nyolcgyermekes család hatodik gyermekeként, egyetlen fiúként. 1969-ben a katonai diktatúra miatt költözött Franciaországba feleségével, majd 1973-ban, évekkel a közgazdasági diplomája megszerzése után kezdett el fotózni – teljesen véletlenül. Történt ugyanis, hogy amikor egy kávécég munkatársaként járta Afrikát, azt vette észre, hogy az építész feleségének vásárolt fényképezőgép mögött sokkal jobban érzi magát, mint a kávébizniszben. Első profi munkái 1974-ben készültek, majd a Sygma, a Gamma és a Magnum Photos vezető fotóügynökségeinél tevékenykedett.
Fotográfiai stílusa összetéveszthetetlen: egyfajta mágikus realizmus, melynek forrása a dél-amerikai vidéken töltött természetközeli gyermekkora. Fekete-fehér képi világ, gazdag tónusok és érzelmileg megrendítő jelenetek jellemezték munkásságát, anyagai gyakran mélyszegénységben élő közösségekben készültek. A '80-as és '90-es években bejárta a világ mind a négy sarkát, és olyan témákkal foglalkozott hosszú távú projektjeiben, mint az őslakos népek helyzete vagy az ipari munkások kizsákmányolása.
Az egyik leghíresebb sorozata a Gold (Arany, 1986), amely az észak-brazíliai Serra Pelada aranybánya meredek szikláin, zord körülmények között, éhbérért dolgozó aranybányászokat mutatta be, míg Exodus című munkájában a gazdasági nyomás és a kényszerű kitelepítés miatti globális migrációs mozgásokat követte nyomon. Miután azonban Salgado az 1990-es évek közepén tanúja volt a kongói és ruandai konfliktus kegyetlenségeinek, úgy érezte, hogy lelkileg gyakorlatilag megsemmisült, és végleg felhagy a fotózással. A természetben keresett vigaszt: feleségével és alkotótársával, Léliával létrehozta az Instituto Terra nevű kezdeményezést az őserdők biodiverzitásának helyreállításáért.
Eduardo Galeano uruguayi író 1990-ben megjelent An Uncertain Grace című életműalbumhoz írt esszéjében úgy fogalmazott, hogy „Salgado célja a nagy emberi kaland, létezésünk egészének, esszenciájának dokumentálása, és alakjait, a mindenkori embereket úgy vési ki az örök anyagból, a valóságból, miként a szobrász teszi kőből vagy fából”.
A brazil fotográfus pedig az elmúlt öt évtized során valóban minden drámába bevonódott: az emberi szenvedés legmélyebb gyötrelmeit örökítette meg. Fotói a menekülők, éhezők, haldoklók utolsó segélykiáltásai voltak. Életéről és munkásságáról egyébként egy nagyszerű dokumentumfilm is készült The Salt of the Earth (A Föld sója) címen. A fia, Juliano Ribeiro Salgado és Wim Wenders által közösen készített filmet Cannes-ban is díjazták, és 2015-ben Oscar-díjra is jelölték.
A világhálón évek óta kering egy fotó, amelyen a képaláírás szerint „egy házaspár” látható, akik annak idején elhatározták, hogy lepusztult birtokukra visszaültetik az erdőt, húsz évvel később pedig lám, törekvéseiket siker koronázta: a fák buján zöldellnek a két alak hátterében. A joggal lájkvadász fotó azonban nem említi, hogy a férfi generációja talán legnagyobb riportfotósa, Sebastiāo Salgado, aki szerkesztő-író feleségével, Lélia Wanick Salgadóval közösen hozta létre ezt az oázist a család egykori farmja körül, mintegy menedékként a világ feldolgozhatatlan borzalmaitól. A pár több mint két és fél millió (!) fát ültetett a ma már nemzeti parkként működő területre, helyreállítva a törékeny ökológiai egyensúlyt.
Salgado azt vallja, hogy az emberi vakság önpusztításhoz vezet, ami nagy pesszimizmusra ad okot – ám a természet a saját útját járja tovább. „Pesszimista vagyok az emberiséggel kapcsolatban, de optimista a bolygót illetően. A bolygó helyre fog állni. Egyre könnyebb a bolygónak elpusztítani minket.” A brazil művész hite szerint a fényképezőgép pedig egy olyan vektor, amely összekapcsolja a történéseket a világban, és ezáltal lehetőséget ad az embereknek, hogy lássák mindazt, amiről nem lehet személyes tapasztalatuk.
A természet vezette vissza a fotográfiához: Genesis sorozatában csaknem tíz évig azt kereste, hogy mi maradt meg a Földön a Genezis óta. Párbeszédet akart kezdeményezni bolygónk és az emberiség jövőjéről, utolsó hosszú távú projektjében, az Amazoniában pedig hat évet töltött az amazonasi esőerdő mélyén, 12 különböző törzs között élve. A cikk elején említett kép is ennek a sorozatnak a darabja.
Sebastião Salgado soha nem várt másra, hanem a változás élére állt. Olyan életet élt, amilyet igazán érdemes: mélyen belement a valóságba, hogy feltérképezze az emberi létezés határait. Fotósként és a Földdel vérszövetséget kötő aktivistaként egyaránt rengeteget adott a világnak. Elképesztő erejű fekete-fehér képein keresztül a világot látomásszerűen tárta elénk. Munkásságát gyakran érte olyan kritika, hogy esztétikailag „túl szépnek” láttatja képeinek alanyait, e vádakra pedig egyszer egy olyan sorral válaszolt, amelyet sosem felejtek:
Salgado pedig nem csupán fényképeket készített, hanem hangot adott a hangtalanoknak, és megmutatta nekünk, hogy az emberség minden nehézségen átragyog.
