Petőfi a legnagyobb kortalan celeb

Magyarországon 2800 Petőfi Sándorról elnevezett utca van: ha összefűznénk őket, eljutnánk az Atlanti-óceánig. A Pictorial Collective csapata végigfényképezte a Petőfi utcák lakóit Budapesttől Borsodig, Győrtől Kehidakustányig, a fotókat pedig egy nagy sikerű kiállításon mutatták be, melynek anyagából idén tavaszra könyv készül. Az alkotókat kérdeztük elhivatottságról, véletlenszerűségről és arról, mennyivel könnyebb elnyerni valaki bizalmát, amint szóba kerül a forradalmár költő. Interjú.

A Pictorial Collective magyar fotósok csoportja. Hárman alapították: Szabó Bernadett, Bácsi Róbert László és Móricz-Sabján Simon. Létrejöttét az motiválta, hogy olyan fotográfiai közösség alakuljon, amelyben a tagok egymástól függetlenül, de egymást inspirálva, közös értékrend mentén dolgozhatnak.

Amikor a dokumentarista fotó időt, elmélyülést és egy másfajta gondolkodást igénylő műfaja leáldozóban van, és egyre szűkülnek a lehetőségek, a tíztagúvá bővült PC egyesület fotósai különleges projektet álmodtak meg. Másfél év alatt végigfotózták Magyarország Petőfi utcáit és azok lakóit, egyfajta szubjektív metszetet adva a magyar társadalom képéről.

Az elkészült képekből 2023 nyarán nagy sikerű kiállítás nyílt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, amelyet követően a kollektíva közösségi finanszírozással, rekord támogatást összegyűjtve nekilátott a fotók albumba rendezésének. A Petőfi utcák népe című album idén tavasszal jelenik meg. Alkotói közül Bődey János és Mohai Balázs fotográfusokat, valamint a könyv tervezőjét, Polgárdi Ákost kérdeztük.

Volt már gyakorlatotok közös anyag készítésében.

Mohai Balázs: Az első közös munka, amit valójában nem is közösen csináltunk, a vörösiszap-katasztrófa volt. Nem szerveztük össze, ám kiderült, hogy mindannyian ott voltunk már az első éjszakán – és nem azért, mert leküldtek minket. Sok közös beszédtémánk lett, később pedig a Dunáról készítettünk már együtt egy anyagot, jelenleg pedig a Petőfi utcák népe a kiteljesedése ennek a gondolatiságnak. A Duna-projekt egy triviális ötletből indult ki, végigkövettük a folyót a forrásától a tengerig. Egy embernek nehéz lett volna megcsinálnia, egy kollektíva viszont tökéletesen alkalmas volt a feladatra.

Miért a Petőfi és nem mondjuk a Kossuth utcák?

Mohai Balázs: Sok helyen elhangzott, hogy az eredeti ötlet Hajdú D. Andristól származik, aki végül nem vett részt benne. Egy másik fotós csapattal is régóta beszélgettünk arról, hogy meg kéne mutatni Magyarországot valamilyen módon, ám nem jöttünk rá, hogyan lehetne megfogni ezt az óriási témát. Ekkor valaki bedobta azt, hogy Ady költészete szerinte mindenkire hatással van.

Bődey János: Ez talán Virágvölgyi István volt a Kossuth Klubban. (A Petőfi utcák népe kiállítás kurátora – a szerk.)

Mohai Balázs: Már nem tudjuk, ki volt. Elkezdtünk ötletelni, de beletört a bicskánk, és elfelejtődött egy időre, később viszont rendszeresen szóba került a Pictorialnál, hogy hogyan lehetne a közhangulatot, az országot kisebb-nagyobb szeletekben bemutatni.

Bődey János: Aztán jött a Petőfi-emlékév, ami eldöntötte a melyik utca legyen vitát. A Petőfi a leggyakoribb utca, így szinte megfelel egy reprezentatív mintavételnek a magyar társadalomról. Később rájöttünk, hogy mégsem annyira reprezentatív, mint gondoltuk, mert a Petőfi utca sokkal gyakoribb a kistelepüléseken. Tehát míg a kétmilliós Budapesten mondjuk van négy-öt Petőfi Sándorról elnevezett köztér, ahhoz képest minden faluban van egy.

Mohai Balázs: A Petőfi utca ráadásul nagyon ritka esetben a település főutcája. Kisebb falvakban majdnem mindig egy szélső, utolsó utáni utca, ahol sok esetben közvilágítás sincs, például Borsodban. El kellett gondolkodnunk rajta, hogy ez jó ötlet-e, mert az elején elég torz képet kezdtünk kapni.

Hogyan fordult a kocka, mikortól kezdtétek el azt érezni, hogy mégis működni fog?

Bődey János: Számomra nem volt kétséges, hogy jó lesz, csak jobban kellett figyelni és sokat menni. A kistelepülési túlsúly miatt próbáltam jobban körülnézni a városokban és a megyeszékhelyeken is a Petőfi utcákban. Próbáltuk mérsékelni az aránytalanságokat, de az kétségtelen, hogy a kistelepülési mivolt maradt a meghatározó, ez a valóság.

Mi alapján osztottátok fel Magyarországot, ki merre ment fotózni?

Bődey János: Elsősorban kötődés szerint. Én zalai vagyok, így nem volt kérdés, hogy Zalába én megyek, és akkor már ott van a szomszédban Vas megye, így az lett a másik.

Mohai Balázs: Én oda mentem, ami jutott, mert mindenkinek volt preferenciája. Voltam Borsodban is, Pápa és Győr környékén, de a munkáink és a nyaralások miatt a végén már egymás területén lépkedve, össze-vissza mentünk. Mindig felhívtuk egymást, hogy egyeztessünk, de akkora az ország, és olyan rengeteg ez a 2800 Petőfi utca, hogy nem igazán volt duplázás.

Tapasztaltatok olyan dolgokat, amik meglepetésként értek titeket?

Mohai Balázs: Csak ilyen volt.

Bődey János: A véletlenszerűség, a meglepetés inkább egyéni történetekben mutatkozott meg. Például Kolontáron - ami egyébként nem az én területem volt, de éppen arra jártam - láttam egy érdekes struktúrájú, rendben tartott, csinos házat kis kőoroszlánokkal. Az udvarba lépve a nagypapa, a nagymama és az unoka kis alkatrészeket szerelt össze darabbérért a hátsó fészerükben egy környékbeli cégnek. Amikor bementünk a házukba, amelyben érdekes designelemek vegyültek, a fiú fölfutott a gyerekszobájába, és lejött egy pankrátormaszkban. Leültettem egy fotelba, ahol volt egy kis fény, és kész volt a kép. Az egésznek volt valami abszurditása, a kalákában történő alkatrész-összeszerelés, majd a pankrátormaszkba való átlényegülés. Ez a jelenet ennek a véletlenszerűségnek, kiszámíthatatlanságnak volt számomra erős példája, amit kicsit párhuzamosnak éreztem a magyar entitással. Valahogy mindig kicsit többek, mások akarunk lenni, mint amik vagyunk, de ez nagyon emberi.

Mohai Balázs: Prekoncepcióval megy az ember sok helyre. Petőfibányán például nem sok jóra számítottam, végül mégis ott fotóztam a legszebb kert versenyének győztesét, és ott volt a legnagyobb vidámság és buli. Számtalanszor találkoztunk a legleszakadtabb településen a legboldogabb, legbefogadóbb emberekkel, míg máshonnan vasvillával kergettek el, pedig Ferrari állt a ház előtt. Óriási kaland és tapasztalat volt.

Sokszor elhangzik, hogy megváltozott a fotózás. Mindenki kamerát szorongat a kezében, az emberek pedig bizalmatlanabbá váltak, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt vagy akár a közösségi média kora előtt voltak. Mennyire voltak rátok nyitottak?

Bődey János: Szerintem egyszerűbb volt, mintha fotóriporterként mentem volna. Itt az volt a téma kovásza, hogy hol laksz, a Petőfi utca említése pedig már önmagában könnyű, jól érthető bizalmi viszonyt hozott létre. Személy szerint nekem nagyon könnyen ment a munka, és semmilyen ilyen jellegű problémám nem volt, ez erős szabadságérzetet adott.

Mohai Balázs: Azért is tetszett nekünk Petőfi, mert úgy éreztük, hogy ő a legnagyobb kortalan celeb: hozzá mindenki tud valamennyire viszonyulni. Minden magyar tud legalább egy verssort. Éreztük, hogy ezért is jó választás, és igazunk lett. Jól mondta János: ha úgy mentél oda valakihez, hogy Petőfiről van szó, szívesebben válaszolt. Volt azért olyan is, hogy az utca elejétől a végéig elküldött minket mindenki a fenébe, Budapesten is ez volt inkább jellemző. Én önként rámentem például a budapesti Petőfi utcára, de ott volt a legnehezebb a munka. Volt, akinél hetekig próbálkoztam, például a Pilvax Kávéháznál teljes ellenállásba ütköztünk. A magyarok számára nem létezik fontosabb kávézó, amely ráadásul vizuális aranybánya is, de a külföldi tulajdonos szívéig nem tudtunk elérni. Egy szír étterem vezetője viszont beengedett, róla készítettem képet.

A kiállítás képei között szerepelnek Petőfi vezetéknevű emberek portréi, valamint utcatáblák is. Ezek az ötletek hogyan születtek, illetve bekerülnek-e valamilyen formában az albumba?

Mohai Balázs: Virágvölgyi István kurátor nagyon sok ötletet hozott, de spontán is születtek anyagok. Volt, hogy elmentem pár napra valahová, és úgy éreztem, hogy egy jó képet sem tudtam csinálni – vagy nem engedtek be, vagy csak unalmas Kádár-kockákat láttunk… Élénken emlékszem ezekre a reménytelen napokra: Móricz-Sabján Simon ekkor még velünk volt, és amikor már három napja nem történt semmi, felhívtam egy útszéli étteremből, és elpanaszoltam neki. Mentettük a menthetőt: portréztunk, és kerestünk például Petőfi nevű embereket. Néha a kényszer szülte ezeket a képeket, de Petőfivel kapcsolatban olyan sok minden jutott időközben az eszünkbe, hogy kétszer ekkora anyagot is tudtunk volna csinálni.

A könyvre áttérve: mit gondol a tervező, amikor megkapja ezt a hatalmas kupac képet, és élvezhető, a kiállítás dramaturgiáját visszaadó albumot kell belőle varázsolnia?

Polgárdi Ákos: Először nem a képeket kaptam meg, hanem még az utolsó pillanatban elcsíptem egy kurátori tárlatvezetést. Akkora élmény volt, hogy ma már szentül hiszem, hogy nincs is értelme máshogy kiállítást látogatni! Ott láttam először egyben, összerendezve az anyagot, ami egészen más volt, mintha egy mappában kaptam volna ömlesztve. Dacára a világos, követhető kurátori koncepciónak, mégis zavarba ejtő a fotósok különböző látásmódja és a formátumok sokfélesége – a méretarányok, film-digitális, vaku-nem vaku. Színben, tónusban, kontrasztban is durva kilengések vannak.

Mohai Balázs: Ez az elején kérdés is volt, hogy megpróbáljunk-e egységesen fényképezni, de mindenki csak megerőszakolta volna saját magát.

A kiállítás alatt már tudtátok, hogy könyv lesz belőle?

Mohai Balázs: Már a fotózás előtt tudtuk.

Ahogy Petőfi összeköti a magyarokat, úgy a képekben is mindenki találhat valami neki szólót. Nektek mit mondanak?

Mohai Balázs: Nem derült ki semmi új, csupán az, hogy pontosan ennyi apró részletből állunk össze mi, magyarok. Szürke és színes, vidám és nagyon szomorú, sok minden ott van a képeken. A hangsúly nem tolódik el, de nem is volt célunk a megfejtés. Tanúk és hírvivők vagyunk: elmentünk, vadásztunk, láttunk és átadtuk. Mindenki levonhat belőle valamit, ha akar.

Bődey János: A közép-kelet-európai tengely jól látszódik, de szerintem próbáltunk mindannyian úgy fotózni, hogy érezhető legyen az, hogy mi ezt szeretjük, a részei vagyunk, és hogy ezzel a szeretettel próbálunk mégis némi kritikát is vagy egyfajta szembesülést is megfogalmazni.

A Pictorial Collective elkötelezett a hosszútávú projektek mellett, ami időigényes és ráhangolódást kívánó műfaj – a befogadói oldalról is. A kiállítás sikere azt mutatja, talán mégis van erre igény. Ti hogy látjátok?

Bődey János: Úgy egyszerűsíteném le, hogy van gyors és lassú gondolkodás. Napi feladatainkat a sajtóban gyors gondolkodással kell megoldanunk, és ehhez képest üdítő, hogy egy ilyen projekt inkább egy lassabb, sokkal elmélyültebb gondolkodásról szól. Arról, hogy próbáljunk több réteget megmutatni ugyanabból. Ez nagyon frissítő és jóleső dolog, kicsit olyan, mint a könyvolvasás. A mai világban minden szempontból fel vagyunk gyorsulva, és rossz a gyors és a lassú gondolkodás aránya. Amikor lehetőségünk van lassan dolgozni, az tulajdonképpen nem elkötelezettséget igényel, hanem az az élvezet.

Mohai Balázs: Az elmúlt időszakban többször elvesztettem a hitemet a dokumentarista fotóban. Úgy éreztem, hogy már nem tudunk átlépni a napi egymilliárd Instagram-poszton, tehát minek menjek el három évig fotózni valamit, ha majd valaki egy laza mozdulattal átpörgeti? Ekkor jött a Petőfi utca. A reakciókat látva azt gondoljuk, talán mégis van kereslet és érdeklődés a műfaj iránt, és a végén még valami változást is el lehet érni, ha az ember odafigyel. Közben viszont sajnos szűkülnek a szerkesztőségek és szinte az összes nagykép rovat eltűnt a sajtóból, a trend pedig nemzetközi. A tömegek számára ma nem az elmélyülés a trendi.

Polgárdi Ákos: Ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim. A Petőfi-projekt viszont nem ellenpontot képez, hanem egyfelől egy óriási, diverz anyag, másfelől viszont végig hozzáférhető marad. Nincs meg az az erős, niche szűrője, amit egy klasszikus értelemben vett dokumentarista vagy long form anyag esetében a befogadók zömét elijeszti, vagy egyszerűen nem érdekli őket, hogy valaki negyven éven át az uránbányákat fotózta Szibériában. A Petőfi utcák népével minden ponton van egy erős kapcsolódás, az egymást kioltó szubjektivitásokból pedig, ha nem is objektív képet, de beszédes látképet kapunk. Nincsenek mélyfúrások. Lehet azt mondani, hogy az egyik kép túlesztétizáló, a másik nyomorpornó, a harmadik pedig túl idealisztikus, de azáltal, hogy ilyen nagy a merítés, mégsem válik unalmassá.

Hogy áll a fotókönyv?

Polgárdi Ákos: A tördelési fázis végén járunk, a korrektúra, majd a nyomdai előkészítés van még hátra, hogy hónap végén nyomdába tudjon menni a kötet. A kiállítással tartalmilag csaknem megegyezik, mégis más a koreográfiája befogadóként. Sokkal intimebb. Lapozni kell: a kezünket mozgatjuk, nem a lábunkat. A szerkezet alapvetően követi a kiállítást, tehát a nagy blokkok is megmaradtak. Bő kétszáz kép lesz az albumban, és lesznek újdonságok is.

Bődey János: Szálinger Balázs közreműködésével szépirodalmi szálat is kap az egész album. Balázs a megnyitó szöveg mellett írt a nárai szüreti felvonulás képsorozathoz egy szöveget, ami annyira tetszett mindenkinek, hogy felkértük, hogy egyéb fotókhoz is írjon szösszeneteket. Olyan hatvan-hetven képhez lesz szöveg Balázs szabad asszociációi alapján.

Polgárdi Ákos: Óriási hozzáadott érték Balázs munkája, és igazából nem is nagyon tudnék hasonlóra hirtelen referenciát mondani. Ez nem szociográfia vagy tudományos értekezés, és még csak nem is ilyen értelemben dokumentarista fotó, mert nincs odaírva, hogy Kovács Géza bácsi 62 éves, kisnyugdíjas áll a 601-es Trabantja mellett. Sokkal elemeltebb, irodalmibb, mégis nagyon konkrét. Átélhetővé teszi, szimbiózisban van a képekkel, és ad nekik plusz egy-két réteget.

De hát ez teljesen evidens! – csaphatott a homlokára az egyszeri olvasó, amikor azt látta, a Capa-központbeli kiállítást Szálinger Balázs nyitja meg (a beszéd itt olvasható), és a fotókönyv is az ő szövegeivel jelenik meg, hiszen a Four Four Two egy szép emlékű korszakában megyeegy-kettes meccsekről írt inkább tárcái, mint tudósításai, a 360° és a 361° kötetek versei ugyanúgy a magyar vidéket szemlélik és rögzítik a táj, az ott élő emberek aktuális állapotát, mint a Pictorial Collective fotói. A költő nem gondolt erre, de nyugtázza, hogy stimmel a párhuzam, ami valójában nem is párhuzam: „csak én vagyok ugyanaz az ember, hasonló érdeklődéssel”.

És ez az érdeklődés mondatott vele igent a felkérésre. „Hogy bepillanthassak az ország előlem eddig rejtett zugaiba azzal, hogy Petőfi a jelszó. Biztos vagyok benne, hogy a fotósok is így érezték magukat az egész projekt alatt” – válaszolja Szálinger arra a kérdésre, mi érintette meg őt a Petőfi utcák népében. Bár a képek jó részét ismerte, a kiállítótérben egészen más hatással voltak rá. Felidézi, kifejezetten felemelő volt számára a fotókat így, ebben a térben, ilyen elrendezésben, ekkora mennyiségben látni, olyan, mintha egy Magyarország nevű kiállítótérben mozgott volna, „otthon éreztem magam, egyszerre ismertem mindent, egyszerre tudott meglepni bármi”. Valószínűleg ez sem véletlen, hiszen az Erdély, Zala, Budapest csúcsú háromszögben eleve sok mindent látni, ráadásul Szálinger amúgy is ki-kitekintős fajta. Ennek ellenére van valami, ami a bakancslistájára került. A tanyavilág. „Nem is rácsodálkoztam, hanem megerősödtem benne, hogy el kell menni egyszer mélyebben belenézni.”

A fotókönyv nem versekkel jelenik meg. „Mert másként vagy negyven verset kellett volna írnom, és erre most nem vagyok alkalmas. Nem is lett volna jó. Nem, nem, félő, hogy azok alkalmi versek lettek volna. Így viszont lehettek poétikus kis írások. Szándékosan nem mondok prózát. Ez inkább valamiféle alkalmazott dolog, a publicisztikától sem áll távol.” A szakmai kihívást, mint mondja, a sűrítés mellett a változatosság jelentette, hogy ne egy kaptafára készüljenek a szövegek. Meg az is, hogy a felkérésben, az alkalmazott feladatban megtalálja a szerelmet. Megtalálta.

Volt egyes képeknek utóélete?

Mohai Balázs: Jósvafőn lefotóztam a település legöregebb lakosát és feleségét, és egyszer csak kaptam egy e-mailt, hogy az unokája volt Budapesten a kiállításon és meglátta a nagyszüleit. Felhívta őket, és elmondta nekem, hogy mennyire örültek neki. Aki hallott a kiállításról, az eljött a megnyitóra. Győrben gimnazista fiatalokat fotóztam a Petőfi hídon, ők csapatostul felutaztak Budapestre.

Bődey János: Én Kehidakustányban az idősek otthonában készítettem portrésorozatot az ottani idősekről. Időközben hárman elhunytak, a kiállítás előtt fel kellett hívnom a hozzátartozókat, hogy hozzájárulnak-e a képek bemutatásához. Kivétel nélkül boldogok voltak, hogy ebben a formában tovább élnek szeretteik. Megható helyzet volt. Ezek a képek egy idősíkot mutatnak meg, egyszeriek és megismételhetetlenek. A könyv ezért is jelenik meg limitált számban. Talán tíz év múlva érdemes megnézni a Petőfi utcákat még egyszer, de azt már nem is biztos, hogy nekünk kell.

Hogyan látja a jövőt a Pictorial Collective?

Bődey János: A Petőfi utcák népe projekt a Pictorialt mint közösséget különböző karakterekkel, személyiségekkel és látásmóddal egy újabb szintre emelte. Izgalmas, mennyire sokfélén pozitív kimenetelű lehet a végeredmény, amikor ennyiféle ember vesz részt egy projektben, ami a végére összekovácsolja őket.

Mohai Balázs: Egy ilyen szerteágazó projekt összekovácsolta a csapatot: mindenki elkezdett újra hinni ebben a hivatásban – még talán én is. A továbbiakban szeretnénk még több emberhez elérni, és noha egyre nehezebb családosként ezzel foglalkozni, mégis mintha új erőre kaptunk volna.