Az utazásban nemcsak az érdekes, hogy hová utazunk, hanem az is, hogy mit viszünk magunkkal. Nem tudjuk ugyanis az egész életünket becsomagolni, múltunk, személyiségünk egy darabja mindig hátramarad. Viszont amit magunkkal cipelünk, az mindig kiemelt jelentőségű a számunkra.
És az utazásnak a fizikain túl is sokféle dimenziója van. Képzelet- és múltbeli egyaránt lehet. Olyankor emlékezve vagy a fantáziánkat használva repülünk (vagy menekülünk) el a valóságból, az itt és mostból.
A Vécsei Júlia és Tibor Zsolt közös kiállításán szereplő művek az idő és az időtlenség, a ciklikusság és az emlékezés fogalmaira koncentrálva közelítenek a kirándulás, az utazás motívumához.
Vécsei Júlia Áthelyezés című rajzsorozata emlékezetpolitikai kérdéseket feszeget. A leheletnyi finomsággal megrajzolt, kis méretű grafikákon olyan (főleg szocialista realista) szobrok tűnnek fel, amelyeket eltávolítottak, ledöntöttek vagy megrongáltak. Ezek a szobrok benne állnak az elmúlásban. Tintával megrajzolt körvonalaik elfolynak, alakjuk elmosódik: papírra rácseppent tintapacákként hatnak. Tünékenységük a történelmi időnek az emlékezetből való kihullását jelzi. Vécsei a körvonalak elmosásának finom gesztusával érzékelteti annak folyamatát, ahogyan az emberek az idő előrehaladtával egyre inkább megfeledkeznek a múltról vagy más értelmezési keretben kezdenek gondolkodni a történelmi eseményekről. A múlt átírásának és elfedésének gyakorlata ellehetetleníti a szembenézést és a kollektív traumák feldolgozását.
Ezek a rajzok egy raklapokból összeállított installáción szerepelnek. Az építmény efemer jellege arra utal, hogy az örökkévalóságnak szánt szobrok nem állták ki az idő próbáját. Anyaguk folytán az állandóságban létezhetnének, ám a politikai kontextus változásával, hiába nehezek, elfújta őket a szél. A rajzokon súlytalanul lebegő, illékony formákként jelennek meg. Az installáció könnyűsége, ideiglenessége és a rajzok alakjainak átmeneti jellege egyaránt a felelősségvállalás hiányáról és a feldolgozatlan múltra adott reflexióról tanúskodik.
Vécsei másik műtárgyegyüttese különféleképpen absztrahálja az óraszámlap 12 fázisát.
Mint a kiállítás ismertetője írja: „Vízszintes tengely mentén, szalag-, hullám- vagy hálószerűen szerveződő felületeket vagy mintázatokat látunk, ahol az ismétlődő, geometrikus formák az óramutató mozgásának modellezésével az idő múlását és annak érzékelését tematizálják.” A műveket és a kiállítás címét összekapcsolva eszünkbe juthat az a nagyon elemi tapasztalat, amikor egy utazás során teljesen megváltozik az időhöz való viszonyunk. A hétköznapok monotonitásából kiszakadva sűrűbbé válik az idő, másként érzékeljük a múlását, tartalmasabbnak a benne való létezésünket. A falnak támasztott fémlemez óralaprészek és a belőlük kivágott, szabályos rendet alkotó vonalak azonban ráébresztenek: bármennyire is szubjektív módon érzékeljük, az idő konstans módon telik. Tőlünk, a mi jelenlétünktől függetlenül is.
Az elmúlás elkerülhetetlen.
Tibor Zsolt munkáiban ugyanaz az ideiglenesség jelenik meg, mint Vécsei Áthelyezés című művének rajzaiban. De míg ott az elmosódott körvonalak jelezték az átmenetiséget, itt a képek installálása kelti ezt az érzetet. Tibor három nagy méretű rajza nem a falon függ, hanem (látszólag hanyagul) neki van támasztva. Mintha még installálás előtt állnának. Mintha ez az állapotuk csak átmeneti lenne, és épp azt várnák, hogy valaki felakasztja őket a falra.
Az úton levés ideiglenességéről mesélnek Tibor efemer alakjai is. Lét és nemlét között lebegnek: olyanok, mint akik még keresik a helyüket, az állandóságukat. A töredezett geometrikus formákból felépülő vagy sejtelmesen felderengő karakterek tapogatóznak, hogy a körülöttük levő dolgok között megtalálják a hozzájuk tartozókat. Amik révén megalkothatnák saját konkrétságukat. A foltos, szprével fújt, kimaszkolt vagy gyűrt felületek, ragasztások, halvány, de pontos ceruzarajzok, lecsorgó festékcsíkok, ködös festékfoltok, egymáson átütő felületek, érzéki ecsetvonások mintha a környezet különféle darabkái lennének. Azok a puzzle-elemek, amelyek napról napra hatnak ránk, és alakítják, formálják a személyiségünket. Beleállítanak az itt és mostba, konkréttá teszik az alakunkat.
A Winterreise utolsó terme kékesen derengő vetítésén Winterreise / Moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál címmel Tibor az eddigiek szintézisét adja. A korábban használt maszkolófólia nyesedékeit újrahasználva alkot kompozíciót, amelyre aztán újabb képet vetít rá. Ez a mű az ólomüvegablakokon átderengő napsugarat idézi, így a mű szakrális dimenziókkal gazdagodik. Mint a leírásban olvassuk: „Az ember viszonya a természetfölöttivel; a halál, a megtisztulás és a körforgás Tibor itt látható műveinek közös nevezője.” Ez az utazás tehát tulajdonképpen azzal azonos, amikor az ember a profán minőségeit hátrahagyva eljut az Istenhez.
A Winterreise című kiállítás a Budapest Galériában, március 13-ig látogatható.
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
