A Karzat Színház néhány éve már kipróbálta a Szigeten, milyen jól működtethető egy programokkal teli, egyedi ötletekre épülő, igazi vidéki vurstli. Most ezt fővárosi változatban és a retró legnemesebb eszközeivel ? sokszor a helyreállított eredeti tárgyakkal ?, a Vidámpark hangulatát megidézve tálalják. Persze nem a ?szocialista szellem vasútját?, vagy az Elvarázsolt Kastély tükörszobáit, hanem kisdoboskékre festett, kopottas csónakokat fenék nélkül, kihorgászható fahalacskákat és Vám/Zoll feliratú bejáratot, az ajándékboltnak nevezett kutricában legálisan vásárolható Kiváló Dolgozó kitüntetéssel és az első, már nyugatinak számító, nyakba akasztható műanyag tolltartóval, ami rendszerint futás közben esett szét. Egyszóval az 1950-ben alapított Vidámpark keserédes báját szólította meg a társulat, a szocializmus gyorsan ható feszültség-levezető terepét, ahol az ember, ha még nem érte el a 150 centit, akár szabadnak is érezhette magát; igaz, itt is Moszkva képeit kellett néznie a Robogó alagútjának végén. De nagy szükség volt rá: 1956-ban kétmillió ember látogatott el a parkba. Nagyjából a nagyszülei azoknak a fiataloknak, akik ma a Sziget törzsközönségét jelentik.
A Karzat Színház átiratában a Vurstliból egy elfeledett, pusztulásra ítélt és szigorúan ellenőrzött, Tarkovszkij zónájához hasonló világ lett. A szemétből gyűjtött ajtók, deszkapalánkok, bútorhulladékok, diribdarab farostlemezek tömegéből összeeszkábált kerítés kívülről nézve veszélyt sejtet, egy elzárkózó, önmaga szégyenébe bújó korszak utolsó életjeleit adja le. Mintha egy szörny lappangana itt, fogatlanul, fegyvertelenül, a kimúlásra várva. Belül azonban egy kis energiával bármi életre kelthető: a vattacukros bácsi körül megindul a forgatag, bedughatjuk fejünket a példás úttörőről festett palánkba, hogy arcot adjunk neki. Délután egy hároméves kislány fülsiketítő tamtamot ver a babakonyhának álcázott liliputi házikóban, míg szülei békésen söröznek a csíkosra festett, szűk, kényelmetlen faszékeken. Itt aztán tényleg viharvert minden ? kivéve Lóri néni szobáját, amit már évek óta különféle helyeken imádnak a szigetlakók. Lóri néni most joggal került ebbe a negyven éve megrekedt időcsapdába, és büszkén mutogatja nehezen kivívott külföldi utazásainak emlékeit, a szörnyű szuvenírtárgyakat a sublóton, az Ország-Világ és a Nők Lapja korabeli évfolyamait, a bakelitlemezeket és a négerbabás subapárnát, amit akkoriban minden anyuka megcsinált és amitől minden gyerek rémekről álmodott.
A Vurstliba a Sziget első napján még be tudtam surranni, de másnaptól már komoly ellenőrző rendszer felügyeli, útlevélköteles terület, vámvizsgálattal és titkosrendőrökkel. Ilyen körülmények között mulasson, aki képes rá ? olvassuk ki a rendező, Pál Kálmán koncepciójából, és persze a még mindig emlékezetes káeurópai tapasztalatok is erre figyelmeztetnek. Hiába kápráztat el a termelési jósda, hiába zajongunk a zsákbafutásnál és hiába képzeljük oda a korabeli tévéhíradó ?hőseit? a céllövölde táblájára, azért ez a hely a tiltások földje volt.
