A World Press Photo Budapesten a harmadik alkalommal fogadja a közönséget a Magyar Nemzeti Múzeumban. A kiállításon 151 felvételt láthatunk, amelyek valós képet festenek a világunkról, fontos ismeretekkel szolgálnak napjainkról, és olyan történeteket vonultatnak fel, amelyek megállásra, átélésre, gondolkodásra és együttérzésre késztetik a nézőt.
Rendkívül nyomasztó érzés ebben a térben lenni, mert ezek a képek főként olyan történeteket mesélnek el, amelyek azt igazolják, hogy a világ nagyon rossz irányba tart. Az ember egyre önzőbbé válik. Csak pusztít, tipor, nem törődik sem a természettel, sem az épített környezetével, sem az állatokkal, sőt még saját embertársait is semmibe veszi. Teli van a világ szörnyűségekkel, társadalmi traumákkal, egyéni sorscsapásokkal, és a felhők mögül csak néha mosolyog elő a nap. Komolyan: nem látjuk, merrefelé tart a világ? Ha pedig látjuk, akkor miért nem teszünk valamit?
Ott van például Maximilian Mann sorozata, amely az egykori Urmia-tó – a világ egyik legnagyobb sós tava volt – kiszáradását meséli el. Az illegális kutak, a sokasodó gátak, az öntözés és a nyári hőmérséklet-emelkedés hatására ma már kiszáradt meder, sósivatag van a régi tó helyén. A sóviharok nemcsak a környező mezőgazdasági területeket pusztítják, hanem az környéken élők egészségét is roncsolják. Drámai látni a kikötőben megfeneklett kompot, amely jelzi, hogy itt már nincs lehetőség vízi közlekedésre. Egészen elképedünk azon a turistán, aki boldogan fotózza magát a cseppnyi víz szélén, mintha valami csodálandó különlegességet örökítene meg.
A klímaváltozás miatt nemcsak tavak tűnnek el a Föld felszínéről, hanem az erdőtüzek is egyre gyakoribbá és pusztítóbbá válnak. A kaliforniai Marsh Complex tűzvész hatalmas pusztítást végzett idén. Noah Berger fotóján azt látjuk, ahogy a tűzoltók ádáz küzdelmet folytatnak a lángokkal. A felvétel alapján úgy tűnik, mintha képtelenség lenne megfékezni a vészt, amely mindent feléget, hatalmas fekete űrt hagyva maga után. Az emberek hangyányiak, a lángok hatalmasak, és befoghatatlannak tűnnek.
Matthew Abott fotója is a tűz pusztító erejével és az ember nemtörődömségével szembesít. Képének fókuszában egy autóroncs látható, amely akármelyik apokaliptikus katasztrófafilm díszleteként kiválóan működne, ez azonban sajnos a valóság. A kocsi az idei ausztrál tűzvészben égett el: a roncsból hatszáz fokon olvadó alumínium csorog. Láttán egészen megrendülünk.
Több kép tanúskodik arról, hogy az ember mennyire semmibe veszi a körülötte élő állatokat. Azt gondolja, hogy az ő faja az állatvilág csúcsa, ezért bármit megtehet. Látjuk, amint tigriseket háziállatként tartva, befogva, idomítva szórakoztató eszközként kezelnek. Majd amikor már túl nagyok és veszélyesek, akkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül megszabadulnak tőlük.
Alain Schroeder sorozata az orangutánok védelmében született. A fakitermelés, a bányászat és a pálmaolaj-termesztés növekedésével az orangutánok kisebb területre szorultak vissza. Természetes élőhelyük csak kis töredékén élhetnek szabadon, miközben néhány szervezet (például a Schroeder sorozata révén megismerhető SCOP) erőn felül igyekszik ápolni, gondozni és gyógyítani a bajba jutott állatokat. Az egyik képén például azt látjuk, amint „pótmamákon” lógva haladnak az árván maradt orangutánok. Mélyen megrendítő az a fotó, amelyen egy orangutánbébi teste egy mentőcsoport műtéti kendőjén fekszik. Még fájóbb, hogy megtudjuk: a kicsit már nem lehetett megmenteni.
A globális katasztrófákat, társadalmi konfliktusokat megjelenítő fotóknál is borzasztóbbak azok, amelyek egyéni traumákat ábrázolnak. A gyász képei ezek, amelyek előtt megállva szinte belénk ég a látott személy feldolgozhatatlan, kibeszélhetetlen fájdalma.
Daniele Volpe az ixil népirtást dolgozta fel sorozatában. Ezek közül a fotók közül nem is azok a legszörnyűbbek, amelyeken a kihantolás és a temetés jeleneteit látjuk, hanem amelyeken egyéni tragédiák válnak láthatóvá. Egy nő még mindig több mint harminc éve meghalt, akkor egyéves kisfiának holttestét keresi a halmok között. Egy másik képen két nő virraszt, fejét kezébe temetve. Nem tudunk szabadulni Elena Ramírez könnyes arcától sem, aki két lányának temetésén leírhatatlan fájdalmába burkolózik.
Mulugeta Ayene egyik fotóján a tébolyult gyász ölt testet. Az Ethiopian Airlines ET302-es repülőgép-baleset áldozatának rokona földet dob az arcába a baleset helyszínén. Ivor Prickett fotóján szerelmes lány fájdalmát látjuk, aki könnyes arcát elfordítja kurd kedvesétől. Nem tud megbirkózni szerelme égett testének, szörnyű sebeinek látványával, amelyeket a törökökkel szembeni harcok során szerzett.
Tatsiana Tkachova abortuszon átesett alanyai a kamerának háttal állnak, úgy mesélnek a társadalom általi megbélyegzésükről; a szégyenérzetről, amit a mai napig hordoznak magukban. A 62 éves Nathalia a csernobili katasztrófa ideje alatt hozta világra első gyermekét, de egy második terhességet már nem mert kockáztatni. A 35 éves Alexandra szexuális zaklatásból megfogant magzatát vetette el, a most 91 éves Diana pedig nem akarta vállalni az egyedülálló szülő sorsát.
A World Press Photo kiállításon csak néhány olyan fotó van, ami a reményt közvetíti számunkra.
Szívet melengető Kim Kyung-Hoon fotója, amin Ryuichi Nagayama, a Fuwaku Rugby Club 86 éves, legidősebb aktív játékosa tévés programmal edz tokiói otthonában. A soha fel nem adásról, a kitartásról, a küzdeni akarásról szól ez a fotó. Sport kategóriában egyébként még számos olyan alkotással találkozhatunk, amelyek az örömről, a győzelemről mesélnek, de ezek kevéssé képesek elnyomni a mellettük bemutatott, tüntetésekről, lázadásokról, gyilkosságokról, pusztításokról szóló képeket.
Lee-Ann Olwage fotója egy transzvesztita művészt, aktivistát ábrázol. Az alulról fotózott és lefelé néző alak póza azt sugallja: elhozhatja a megváltást a nemi kisebbséghez tartozó emberek számára. A művész célja az, hogy az afrikai LMBTQ- közösség megtalálja az identitását, és elfogadják ott, ahol ma még hátrányos megkülönböztetés, üldözés és erőszak éri.
Az idei World Press Photo kiállításon talán mindössze két olyan sorozat van, amely valóban reménykedésre ad okot. Sabiha Çimen projektje a Korán iskoláiban tanuló diákok mindennapjait követi nyomon. Nemcsak bemutatja az útjukat a hafızzé (hafiz az, aki kívülről ismeri a Korán összes sorát) válásig, hanem a fiatal nők álmaira, kalandos természetükre és szórakozási lehetőségeikre is rávilágít. A kitartásról, a tenni akarásról mesél.
A másik pozitív sorozat pedig Luca Locatellié, aki a világban működő jó gyakorlatokat tárja elénk. Azokat, amelyek körkörös gazdasági működést tesznek lehetővé, és azért tesznek, hogy ne kizsákmányoljuk a Földünket, hanem visszaadjuk számára a felhasznált energiaforrásokat, hogy újból bekerülhessenek a körforgásba.
Szintén nagyon örülünk Horváth Eszter fotójának, amely Környezet kategóriában elhozta az első díjat. Horváth Eszter soproni születésű dokumentumfotós, 2015 óta a sarki térségek, különösen a Jeges-tenger fotózásával foglalkozik . Díjnyertes felvételén egy jegesmedve és kölyke vizsgálgatja kíváncsian a Polarstern kutatói által a jégtáblára kihelyezett berendezést.
Mostanában még nagyobb szükségünk van ezekre a képekre és az általuk elmesélt történetekre, mint korábban. Általuk messzebb láthatunk a szűk környezetünknél, és szembesülhetünk azzal, hogy micsoda borzalmak történnek a világban. Talán így magunkba nézhetünk, és megtalálhatjuk azokat az eszközöket, amelyekkel képesek vagyunk tenni egy jobb világért. Ha sokan tesznek apró lépéseket, akkor talán még van esély arra, hogy kilábaljunk ebből a mocsárból.
A World Press Photo 2020 kiállítás október 25-ig látható.
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
