Sokáig úgy tartották, hogy az első, kövületekkel elkövetett csalás az 1912-ben megtalált piltdowni ember volt, amelyről csak 1953-ban bizonyosodott be, hogy egy ember és egy majom koponyájából összerakott hamisítvány. A cseles tudósok azonban már kétszáz évvel korábban is fosszíliák felhasználásával trükköztek.
Johann Beringer az 1700-as évek elején a würzburgi hercegérsek udvari orvosa és a természettudományi részleg vezetője volt a Würzburgi Egyetemen. Két kollégája, Ignatz Roderick és Johann von Eckhardt szerint azonban Beringer nem érdemelte ki sikereit. A páros és a vezető fizikus közötti viszonyt a különböző ásatásokon felbukkanó csontok eredetéről folytatott meddő vita mélyítette el, ugyanis Beringer szerint a leletek csupán Isten játékai voltak.
Roderick és Eckhardt mészkőből kifaragott figurákat helyezett el Beringer ásatásain, így a meglepődött professzor sorra találta meg a hálójában lévő pókot, békákat, rovarokat és egyéb élőlényeket ábrázoló fosszíliákat. A következő feltáráson már héber és babiloni feliratokra bukkant a tudós, aki új könyveiben immár azt fejtegette, hogy miért helyezhette el Isten pont ott a szeszélyes alkotásait. Beringer a soron következő ásatáson saját nevét találta meg egy kövületen, így szembesült az átverés tényével. A feldühödött tudós sikeresen beperelte a két cselszövőt, és a továbbiakban már csak vélhetően igazi leleteket ásott ki és publikált.
A történet részletei
