Berecz András a Kárpát-medencei harangok lelkét, történelmünket és az évszázadok mitikus üzeneteit bemutató utazó fotótárlatát május 8-án Budapesten, a Nemzeti Múzeum kertjében láthatta először a közönség. Aztán a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében megkezdte vándorútját, Lendván, Kolozsvárott, Zentán, Beregszászon és Kassán is bemutatkozott, végül június 4-én Csíkszeredára érkezik.
Márai Sándor szülővárosa is kedves helye Berecz Andrásnak. Vándorlásai során többször megfordult a Hernád folyó mentén ékeskedő városban, nagyon szereti az ottani művészeket, és a kassai Thália Színház produkcióit is.
Kassai harangok
„Kassán van egy nagyszerű alkotóközösség, táraság, úgy hívják őket, hogy Rovás. Szobrászok, festőművészek, vezetőjük Szabó Ottó, kitűnő szobrászművész, a kassai dómban az egyik oltárt ő készítette el, minden arra járónak figyelmébe ajánlom.
Ottót és övéit már régebb is ismertem és becsültem, maga a város is gyönyörű. A Thália Színházban is léphettem fel, igen jó közönsége van! Nem olyan régen a Nemzeti Színház Rómeó és Júliát hozott össze a Thália színészeivel közösen. Remélem, jó sok előadást megér!”
Természetesen ott is van „harangos” élménye, és a történetek mesterét, aki a tapasztalt valóságot rögtön igaz mesévé emeli, metaforikus pillanatok is megtalálták:
„A Szent Orbán-torony tövében Kassa legkedvesebb találkahelye, egy két méter átmérőjű, héttonnás harang, maga is Orbán névre hallgat. Mindig körbejárom, körbetapogatom, kívántatja magát. Ezt a roppant harangot többek közt azért szentelték fel, hogy a környék szőleit jégesőtől védje, szőlészek, borászok ünnepeit emelje meg. A Kassa környéki hegyek savanykás asztali boráról és annak csillapíthatatlan tisztelőiről sok forrás zeng ékesen, bőségesen, bele se fogjunk! A harang az 1966-os toronytűz idején lezuhant, eltört, az utókor szépen összeforrasztotta, de nem emelte vissza a magasba, ott hagyta a torony tövében, pihen a torony lábánál. Némán hívogatja az ifjakat-véneket, honiakat, idegeneket, turistacsoportokat… Ez Kassán a találkahely, mindenki a »harangnál« találkozik. Új, földi szolgálata ez lett neki. Ez a harang a földön szép csendesen új életet kezdhetett.
Kassán sok kedves kávézó van, olyan is akad, amelyikben még nem jártam.
»Mór Jókai: Malí králi« azt hiszem, ez volt a borítóján. Jókai Mór – szlovákul, magányosan, a kávézó teraszán. A hó azon volt, hogy belepje, de megelőztem, lefényképeztem. Emléktöredék – Jókai-évben!”
Csíkszeredai csodák
Székelyföld szívéhez, a Csíki-medence központjához is lassan fél évszázados emlékek kötik a dal- és mesemondó néprajzos összművészt. Azt meséli, hogy a hetvenes évek legvégén a moldvai csángók közé ment először Erdélybe, utána ismerkedett meg Gyimessel, és aztán Csíkszeredával. Inkább kis falvakba járt népdalokért, városokban csak átutazóként időzött. Csíkszeredában is sokáig a vasútállomást ismerte legjobban, fagyoskodott, bóbiskolt ott eleget. Olyan sok minden tolul fel az emlékezetében, hogy alig tud választani, végül a haranggal kezdi.
„Itt van előttem, amikor a csíksomlyói kegytemplom tornyába felmásztunk Mihály Rékával, aki mindig bátorított ebben a kutatásban, és mikor valamiért elhagyott a remény, olyan jó csíkiason, nyugodt, találó szavakkal tudott biztatni. Ővele és az ő szervezésében kapaszkodtunk fel a csíksomlyói kegytemplom tornyába. Ebbe a templomba még a '80-as évek elején moldvai csángók, gyimesi csángók közt zarándokoltam el, énekelve, velük együtt imádkozva. Abban a régi Ceauşescu-világban moldvai csángóként tiltás ellenében eljönni nem kis dolog volt.
Akinek a Somlyói Szűzanyán kívül szinte csak a maga akaratában, emlékezetében van az ereje és reménye, másképpen szól, másképp néz körül. Ott láttam először azt, hogy a templom padlóján sokaság aluszik. Egész éjszaka együtt énekeltek, imádkoztak. Addig ilyet nem láttam. Még tán a levegőt is másképp vették. Volt ott aludttej és istállóillat, egy-egy keresztalja, egy-egy falunépe mikor összebújva letányázott valamelyik mellékoltár körül, hát ott jászolmeleg lett. Olyan embereket láttam, akiken – fejfedőn és a cipőn kívül – ami ruha rajtuk volt, azt ők maguk készítették. Na hát ilyet ritkán lát az ember, és közben szakadatlan csak az ének. Úgyhogy ennek a toronynak az árnyékában én sokszor voltam boldog, rengeteget énekeltem, ettem a sok nekem kínált kalácsot, nyeltem a sok köményest, sokat hallgattam azt a győzelmes nagy harangot, szippantottam magamba… valamit, ami még most is fog.”
Berecz András három évvel a hetvenedik születésnapja előtt közelebbről is megnézte, mi szól odafenn a csíksomlyói toronyban.
„Arra, hogy megérjem, hogy 67 évesen én föl is kapaszkodjak, sokáig nem gondoltam. De így történt, és új szokásomhoz híven benéztem a palástja alá. Normális ember nemigen néz be a harangba, életveszélyes tud az lenni. Benéztünk, és Mihály Réka mutatta, hogy né, ez ha nem egyéb, zarándok!
A magyarság legnagyobb zarándokhelyén egy zarándokot látni ott fent a torony magasában, a sötétben, a torony palástján belül.
Berecz András annak különösen örül, hogy Csíkszeredán a kiállítás nyitóünnepségén egyik régi, igen jó barátja is részt vesz.
„Csíkszeredában a fotós barátom jön, Ádám Gyula, akit én egyik legnagyobb magyar fotósnak tartok, és különösképpen a moldvai csángóság szemtanújának, scriptorának. Ebben a témában, úgy tűnik, utolérhetetlen. Ott van minden gyászukban, az örömükben, a fényképein szinte az élet teljességét meg tudja ragadni. Az életük nagy szemtanúja, társa, megörökítője. Nagyon nagyra tartom, és azért esik jól, hogy szívesen vállalta a közreműködést, mert a fotósmesterség szempontjából érkezik majd – csak jussunk el odáig – valami vélemény, szakmai ítélet. Nem vagyok fotós, csak szakadatlanul kíváncsi ember, és ha valami másoknak is fontos, de nem ismert jelenséggel találkozom, azt lefényképezem, lefilmezem… és viszem mindenhová, mutatom mindenhol. Ezeket a fényjeleket például – mint valami örömhírt magas tornyokból, öreg harangok belsejéből, lehozni, megmutatni egy ideje sürgető… és persze boldogító feladatnak is érzem.”
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
