Az olasz származású zongoristának napjainkig huszonkét lemeze jelent meg és számos híresebb alkotásban ? többek között az Életrevalók vagy a This is England című filmben és a sorozatban is ? közreműködött mint zeneszerző. Hazánkban mégsem lépett még fel soha, így értehető, hogy a jegyek pillanatok alatt elfogytak a szeptember 12-ei, Müpában megtartott koncertre. A nagy érdeklődés miatt Einaudi vállalt még egy fellépést szeptember 10-re is, mely szintén teltházas volt. Kicsit tartottam is attól, mennyit vesz ki a művészből még egy koncert, és milyen hatással lesz a szeptember 12-ei koncertre mindez. Utólag azonban nem is értem, hogyan juthatott ilyesmi az eszembe.
Nem mondanám magam a klasszikus zene szakértőjének, sőt valójában nagyon sokáig kerültem is ezt a műfajt. Majd találkoztam Ludovico Einaudival, és teljesen megváltozott a zenéről ? és főként a klasszikus zenéről ? alkotott véleményem. Lelki szemeim előtt egy idős zongorista képe lebegett, aki kisétál a hangszere mellé és ontja magából az általam jól ismert dalokat. Így készültem a koncertre is, azonban ennél jóval többet kaptam. Pontosan ezért nagyon sokáig nem is igen tudtam, hogyan fogalmazzam meg a látottakat. Egyet mindenesetre már az elején le kell szögeznem: a koncert után már biztosan állíthatom, hogy Einaudi a 21. század egyik zenei géniusza.
Az esten legutóbbi, 2015-ben megjelent Elements című albumának közreműködőivel lépett fel. Az elsötétített színpadon egyszer csak kigyulladtak a fények, besétált Einaudi, leült háttal a közönségnek és belekezdett az Életrevalókból már jól ismert Una Mattina című dalba. Ennél a pillanatnál még minden a megszokott módon zajlott, majd a következő daloknál felcsendült a hegedű, a nagybőgő, végül becsatlakozott egy akusztikus, majd egy elektromos gitár, ezt követően egy basszusgitár, és egyszer csak felcsendült a dob, aztán előkerült egy csörgődob is, majd a cintányér és megannyi számomra ismeretlen hangszer. Mindeközben Einaudi a zongoránál ülve vezényelte a koncertet egyetlen kézmozdulat nélkül, mégis tökéletes összhangban csendületek fel a dalok. A fények mindeközben átváltottak zöldre, kékre, majd az est végére már minden lilában úszott, és egy ütemre mozogtak még a zenekarra kivetített képek is. Az egész egy megfogalmazhatatlan csodának tűnt, úgy éreztem magam, mintha egy zenei kísérlet közepén ülnék.
A legkülönösebb élmény az egész koncert közben egy akvárium volt, amely a zongora mellett kapott helyet. A koncert alatt egyszer csak odasétált a vízzel teli akváriumhoz az egyik zenész, egy rézlapot engedett bele óvatosan, félig kihúzta, majd végighúzott rajta egy ütőt, ettől pedig egy rezonáló, dobszerű hangot adott ki a lemez ? mindez párosult a zongorával és a hegedűvel. Egész egyszerűen megfogalmazhatatlan élményt nyújtott. Ezt követően hirtelen újra elaludtak a fények, majd hatalmas ováció közepette levonultak a zenészek, és Einaudi teljesen egyedül ott maradt a színpadon a zongorájával. A koncert nagy részében ő kápráztatta el a közönséget, majd újra visszatértek a zenésztársak és nagy örömömre lejátszották az Experience és a Primavera című dalokat, melyeket a közönség állva, vastapssal jutalmazott. A legmeghatóbb az egészben pedig Einaudi viselkedése volt. Egész idő alatt egyelten egyszer sem fordult meg, végig háttal zongorázott, majd amikor befejeződött a koncert, úgy állt fel és hajolt meg, mintha ez lett volna élete első koncertje, ő maga tapsolta meg a közönséget és a zenésztársait, akiket külön-külön bemutatott.
Az est szünet nélkül zajlott, a két és fél órát azonban még így is kevésnek éreztem, talán még kétszer ennyi ideig el tudtam volna hallgatni Einaudi játékát, amely nem csak a tehetségétől és a kísérleti szellemtől különleges. A legnagyobb varázsát ugyanis az adja, hogy mindez szívből szól.
Fischer Viktória
Fotó: Müpa Facebook-oldala
