Az Ünnepi nyitány
A műsorszámok egytől egyig remekművek. Erkel ? a későbbiekben ezt bővebben kifejtem ? kénytelen volt együttműködni eleinte az abszolutista, később az alkotmányos rendszerben a politikai elittel. Az Ünnepi nyitány ugyan az általa létrehozott Budapesti Filharmónia Társaság alapításának 50. évfordulójára született, de a szerzőnek valahogy csak nem sikerült kihagynia a politikai felhangokat. Saját Himnuszát és fiatalon elhunyt barátja, Egressy Szózatát dolgozta fel a nagyszabású nyitányban. Hogy a magyarokat sosem kedvelő, nemzeti jelképeiket elutasító Ferenc József még ebből az ünneplésből is csak a fityiszt kapta? Annál lelkesebb volt a közönség.
A Hungária
Liszt Hungáriáját a balítéletek üldözik. A Hungária című 1848-ban befejezett, a szabadságot hirdető kantáta bemutatatlan maradt hosszú évtizedekig, ugyanis a szabadságharc leverése után nem adtak elő, a kiegyezéskor pedig groteszk lett volna eljátszani. Azóta sem játsszák, pedig megérdemelné. A zongorára írt Magyar sirató nagy lélegzetvételű, igazán fájdalmas zene. Amikor Liszt átírta, majd továbbírta azt zenekarra, akkor a bemutató német közönsége idegenkedett attól. Sem nem rapszódia, sem nem virtuóz concerto, sem nem egy hősről szóló szimfonikus költemény.
A szimfonikus költemény fájdalmas hangú felkiáltással kezdődik, majd lázas sürgés-forgással jut el egy koronázási jelenthez, amelyre csatajelent és gyászinduló felel, de a lezárásban egy felszabadult hatalmas csárdás-apoteózist hallunk. Szokás kritizálni a szerkezetét, hogy az esszenciális kezdőanyagot elhasználva a középső szakasz túlnyújtott, az utolsó rész, pedig túl könnyű. Mit tegyünk? Amikor a szimfonikus költemény született, még élt a szerzőt köszöntő Vörösmarty, így bizarr lett volna tragikusan zárni a művet. Másrészt Liszt művészként akkor is hitet tett a derűs finálék mellett, amikor az ő életében éppen a tragikus alkonyt igazolták élményei.
A Széchenyi-gyászhang
Mosonyi Mihály Széchenyi gyászhangja és Mihalovich Ödön Deák gyászhangja a hangverseny igazi újdonságai. Noha a Mosonyi-darab zongorán többször is elhangzik, sőt egy 1930-as felvételen Dohnányi vezényletével is hallható, mégsem vált a magyar hangversenyek darabjává. Mélysége, ereje és hatalmas lendülete miatt pedig megérdemelné. Ráadásul, a jelenlegi tudásunk szerint, az első olyan magyar darab, amely egy világi személy halálára írt szekuláris gyászzene. Mosonyi darabjának hatása kimutatható a Liszt életművét összegző Magyar történelmi arcképek című sorozatának Széchenyi-tételében is.
A Deák-gyászhang
Mihalovich Deák gyászhangja 1932 óta (amikor a Filharmóniai Társaság élő rádióadásban játszotta az aradi vértanúk gyásznapján) először hangzik majd el zenekari előadásban. A Zeneakadémia egykori igazgatója, Liszt és Wagner barátja, aki olyan nemzetközileg is sokat játszott darabokat írt, mint a Sellő vagy a Pán halála, akinek német dalait Liszt is rendszeresen műsoron tartotta, ma ismeretlen. Pedig Toldi szerelme című operája mérföldkő a közép-európai operatörténetben, Erkel utáni nyelvteremtéssel kísérletezett, a közönség szerint sikerrel.
A Deák-gyászhang az első olyan mű, amely valamelyest is reflektál a kiegyezés intézményére, de abban a tragikus hősnek Deákot látja. (Tudjuk, hogy a haza bölcse ismert módon betegségre hivatkozva nem ment el a koronázásra.) Mély, szomorú c-moll gyászhangulatban indul a zene, amely felemelkedik a hősies küzdelmek zeneiségén keresztül a fenséges C-dúr apoteózisába. Méltó zene volt Deák emlékére, nem véletlenül fogadta meleg szeretettel a bemutató közönsége.
Politikai fércelmények és remekművek
Az ünnepi hangverseny kapcsán érdemes felidézni azt, hogy maga a kiegyezés egyébként nem generált zeneműveket, festményeket vagy dicsőítő költeményeket. Egy politikai aktus a 19. századi közgondolkodásban közjogi eseménynek számított, amelynek számos következményével számoltak, de mindez nem tudta megsérteni a művészet zárt dalait. Még az udvari művészet igen lojális és politikai események iránt érzékenyített falait sem.
A kiegyezést követő koronázás azonban annál több művet létrehívott. Ezek egy része megrendelt, kötelező főhajtás volt, mások gyors siker reményében vetettek papírra pár gondolatot. Született azonban pár olyan darab is, amelynek tagadhatatlan ugyan a ceremoniális jellege, súlyuk és jelentőségük miatt azonban messze túlmutatnak az egykori alkalmon, és játszottságuk éppen azt bizonyítja, hogy bár jókor adták elő ezeket jó helyen, ez csupán ugródeszka volt a nagy színpadokra.
Ha Josef Strauss Andrássy-indulójára, vagy Liszt Ferenc Magyar koronázási indulójára gondolunk, akkor gyorsan megállapíthatjuk alkalmi jellegüket. Ha azonban Liszt Ferenc Koronázási miséjét vagy Erkel Ferenc Magyar cantate-ját vesszük, akkor azt látjuk, hogy egy konkrét politikai eseményre készültek, mégis mesterművek lettek.
A Koronázási mise
Köztudott, hogy a kiegyezés háttérbeszélgetéseit az az Augusz Antal hozta össze, aki Liszt bizalmas baráti köréhez tartozott. Augusz volt az is, aki kezdeményezte ? a hercegprímással együtt ?, hogy a koronázási szertartásra Liszt írja a misét. Először le kellett küzdeni a bécsi politikai, majd kamarillai, végül udvari zenészi ellenállást. Ezek után jött a következő akadály, amely szerint Liszt azt nem vezényelhette, mert csak a bécsi udvari együttes (Hofkapelle) zenélhetett és azok vezetője dirigálhatott koronázásokon. (Hogy minek a szabályozására nem volt előre egy passzus?). Végül annyi engedményt tudtak elérni, hogy a Koronázási mise gyönyörű hegedűszólóját Reményi Ede, Görgey egykori tábori hegedűse játszhatta.
A mise persze botrányos politikai zene: az egész művet áthatja a Ferenc József által utált és betiltott Rákóczi-induló tematikája. Az, hogy a koronázáson nem lett belőle botrány, két okra vezethető vissza: egyrészt az újdonsült magyar király botfülével nem hallotta meg, másrészt volt más botrány, amivel lehetett foglalkozni. Így például, ma már jogos diadalútnak tartjuk azt, amit a korban politikai blamázsnak vettek, ti. hogy a koronázás után díszútvonalon az istenadta nép, nemzet és össztársadalom képviselői egy harmadrendi ferences abbé, bizonyos Liszt Ferenc előtt emelték meg örömujjongva a kalapjukat, s nem a frissen megkoronázott Ferenc Jóska előtt. Történt ugyanis, hogy Liszt nem kapott meghívót a saját miséje bemutatására sem, de végül a szervezők csak betuszkolták őt valahova. Az idős mester azonban elunta a várakozást, valamint az előadás gyatra színvonalát, így a mise vége előtt elindult haza a fellobogózott úton (hiszen éppen arra ment az útja). A közönség pedig látott egy fenséges személyt kilépni és az úton elhaladni, és diadalüvöltésben tört ki. Mikor megtudták, hogy csak Liszt volt az, akkor még nagyobbat kiáltottak.
A Magyar cantate
Erkel Ferencet szinte házi szerzőként mozgósította a magyar politikai elit, hogy a Nemzeti Színház karmestereként írjék már valami ünnepélyes zenét a nagy nap tiszteletére. Ferenc József korábbi látogatásai során is elővették a magyar szabadságharcért lelkesedő karnagyot, aki mindig le is tudta a kötelező penzumokat, a maga csavaros góbé tréfái közben. Például az uralkodópár tiszteltére rendezett 1857-es operaesten felcsendült az Erzsébet című opera, amelynek keletkezési körülményeiről A walesi bárdok kapcsán már mindenki hallott, de amelynek kulcsjelenetében magyar Himnuszt énekelte a főszereplőnő (Szent Erzsébet) és a teljes kórus. Mint fentebb már írtam, Ferenc József zeneileg süket volt, nem ismerte fel, a fiatal uralkodóné, pedig beteg kislánya miatt nem vett részt a titkos játékban. Később azonban sok esetben segített hasonló művészi kettős kódok működtetésében ? ha igazak Jókaiék történetei.
Erkel tehát parancsot kapott, hogy 1867-ben is kápráztassa el az uralkodópárt. Szigligeti Edével, akivel évtizedes munkakapcsolatban álltak ? amely, higgyék el szorosabb, intenzívebb és emésztőbb, mint egy házasság ? pillanatok alatt úgy döntöttek, hogy a Magyar Szent Korona című előjáték szöveget appercipiálják. A cím önmagában is elmondja Erkel helyett, hogy mit gondolt a helyzetről.
A csaknem tízperces kantáta, amely négy szólistára, vegyeskarra és nagyzenekarra íróda, végig is vissza következetesen a már a címben megkezdett játékot. Ha valaki nem akarná, akkor is kénytelen a harmadik ütem basszusmenetében felismerni a Himnuszt. Merthogy: ?Isten, áldd meg a magyart?. Az, hogy a magyar ebben az esetben ki van cserélve magyar királyra, mellékes, egy prozódiailag képzett Szigligeti és Erkel ezen a problémán könnyedén lépett át. A kantáta középső részében hangzik el, hogy István király felajánlotta a Szent Koronát a ?mennynek asszonyának?. Erkel ezt a részt azért hangsúlyozza szövegismétléssel, zeneileg, mert ő még úgy tudta, hogy a király a gyatra utódoktól (például Orseolo Péter) félvén ajánlotta a koronát a mindenkor szeplőtelen Boldogasszonynak. Az uralkodónak szóló üzenet azonban itt még nem ér véget, ugyanis Erkel a koronázást dicsőítő fanfárt elrontja. Súlyos hangzatsúrlódással szólítja fel Ferenc Józsefet a jó uralkodásra: ?Éljen a király! A szelíd békében boldogított népe áldást mond fejére.? Azon már meg sem lepődünk, hogy a kötelező záró apoteózisban sem a király szón lesznek a záró-hangsúlyok, hanem azt megelőző jelzőn, a magyaron. A bemutatón és annak megismétlésén óriási sikert aratott a kantáta, azután pedig nem játszották többé. Hiába: Mihelangelo nem tud széklábat faragni, Liszt és Erkel pedig egy rossz királynak hozsannázni.
(A kantátát a Rákosi-érában átszövegezték szocreál panegyricusszá, de abban sem Szigligeti, sem Erkel nem érvényesült, így a darab el is tűnt. Somogyváry Ákos, Erkel szépunokája vette elő az eredeti változatot 1994-ben, és előbb orgonakíséretben, majd 2010-ben és 2017-ben zenekarral is előadták.)
Windhager Ákos
