I feel like Stardust? dúdoltam a hazafelé vezető úton, és azon gondolkodtam, hogyan tudom majd szavakba önteni mindazt, amit a koncert adott nekem, mindazt, amit éreztem, a srácok energiáját, tehetségét, azt a közvetlenséget, amellyel a közönség felé fordultak. Többször hangoztatták már és a koncerten is elmondták, hogy ha ?mi élvezzük, amit csinálunk, akkor a közönség is fogja?. Lehet elcsépeltnek bélyegezni ezt az állítást, de nagyon is igaz! Eddigi életem során ugyanis voltam már jó pár koncerten a klasszikus zenén át a metálig, szinte minden műfajban. Azt viszont
csak nagyon-nagyon ritkán tapasztaltam, hogy a zenészek akkora erőbedobással, intenzitással és lelkesedéssel játszanak, mint ahogy azt az InFusion Trio tagjai tették.
Tudom, az emlékek fakulnak, éppen ezért igyekeztem minden erőmmel összegyűjteni az elmúlt majd? 30 évem koncertélményeit. Jelentem: megtörtént, és így is azt kell mondanom, náluk jobban csak kevesen élvezték azt, hogy játszhatnak nekünk. Ezt már csak abból is le tudom mérni, hogy a koncert egész ideje alatt széles mosoly ült az arcomon, ami igen ritka, ugyanis mindig van olyan pillanat, amikor lankad a figyelmem. Itt nem volt. Először izgultam értük, hogy minden rendben legyen ? magam sem értem, miért, hiszen több évtizedes zenei és színpadi múlttal rendelkeznek, abszolút profik, és mégis ?, majd átadtam magam a csillagporos élménynek.
Gyorsan leszögezem, mielőtt még valaki másra számítana: a cikkem nem kritika, még véletlenül sem, ugyanis ? bár ezt sok, magát kritikusnak nevező firkász elfelejti ? a kritikához alapos háttértudás szükséges, ami azt is takarja, hogy behatóan kell ismerni a koncerten hallott hangszereket, a loopereket, a technikai eszközöket, amelyeket a srácok használtak, az énekesnők múltját, akik felléptek a koncert alatt ? szóval MINDENT. Egy JÓ kritikában nem csak érzéseket írunk le. Én viszont éppen azt szeretnék. Át szeretném adni mindazt az élményt, amelyet nekem adtak a srácok alig több mint másfél óra alatt ? amely mellesleg úgy telt el, mintha röpke 10 perc lett volna.
Hol is lehetne elkezdeni egy ennyire összetett, a verstől a német népdalon át a rockzenéig, Dvořák jól ismert, XI. (Újvilág) szimfóniájának újraértelmezett verzióján át a jazzes, popos számokig ? számtalan stílusú zenét magában foglaló produkcióról szóló beszámolót?
Talán ott, hogy azt mondom: lehetetlen bárhol is elkezdeni, kezdő- és végpontot megragadni, merthogy annyira egyben volt az egész. Csodálatra méltó, miként tudtak a fiúk ennyi eltérő műfajú zenét egységgé kovácsolni úgy, hogy a koncert végén azt lehessen mondani: minden egyben volt.
Nem tűnt furcsának, hogy Beethoven VII. szimfóniája és a Depeche Mode Personal Jesus című száma egyazon repertoárba került,
vagy az, hogy a trió saját szerzeménye előtt egy bajor népdal feldolgozását hallhattuk. Hogy miért? Most megint a srácokat kell idéznem: mert ?infusionizáltak? mindent. A saját képükre formálták, úgy alakították át a dalokat, hogy nem éreztem fülnek idegen kombinációnak a hegedűt az elektromos csellóval, vagy egy progresszívabb zenei elemeket tartalmazó szám után jazzesebb dallamokat hallgatni.
És mindezt nemcsak az ?infusionizálás? ? bocs, srácok, ezt a kifejezést elloptam ? forrasztotta egybe, hanem Nándi frappáns, odaillő, kellő rövidségű, mégis sztorizgatós, háttértudást adó összekötőszövege, melyet a dalok között hallhattunk. Szeretem, sőt igénylem, hogy a zenészek beszéljenek, de voltam már olyan koncerten, ahol azt kívántam: inkább énekelj, játssz, tégy, amit szeretnél, csak hallgass! Itt azonban ez (is) a helyén volt.
Ami még szétrombolhatta volna, vagy minimum kínossá tehette volna a koncert bizonyos részeit, az a bohóckodás, viccelődés. Csakhogy nekik még ez is jól állt, teljesen passzolt az Uránia Nemzeti Filmszínház patinás falai és a dalok közé minden egyes humoros gesztus, direkt poén. Mindezt azért, mert a srácok önmagukat adták. Ők ilyenek. A színpadon. Az életben. Mindenhol. Az pedig, hogy nem játsszák meg magukat, szerethetővé teszi őket és tökéletessé azt, amit csinálnak. Pedig nem volt olyan pillanat, amely ne követelt volna meg tőlük maximális figyelmet és koncentrációt. Alapfelállásban hárman vannak a színpadon, de olyan, mintha százan lennének. Ez elsősorban a loopereknek köszönhető, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ők maguk is váltogatták a hangszereket ? elég volt csak Misit figyelni, aki a koncert egy adott pontján majdhogynem egyszerre játszott elektromos csellón és basszusgitáron?
A fiúk remek performansza mellett ? mert szerintem simán lehet annak titulálni mindazt, amit a színpadon láttunk tőlük ? meg kell említenem a három vendégénekesnőt: Csemer Bogit, Gereben Zitát és Horányi Julit, valamint Nándi két gyermekét is, akik a már említett bajor népdalt eredetiben énekelték el nekünk. Egyértelmű, hogy mindannyian emelték az est fényét, jó hangulatot varázsoltak a színpadra, örültem, hogy élőben hallhattam az énekesnők egy-egy saját dalát az InFusion Trio hangzásvilágára, stílusára formálva. Juli munkásságát nagyjából ismerem és szeretem is, tőle pont azt kaptam, amit vártam, Bogit viszont ? Zitához hasonlóan ? most hallottam először élőben, ami kellemes meglepetés volt. Sőt: időközben azon is elgondolkodtam, hogy utánanézek, hol lép fel legközelebb Gereben Zita ? a Nándi szavaival élve: legszexisebb hangú jazzénekesnő ?, és már veszem is a jegyet! Ami pedig a gyerekeket illeti: tüneményesek voltak, ahogy tradicionális német viseletben, csengő hangjukkal előadták az Es war einmal eine Müllerin című bajor népdalt, amelyről Nándi a bevezető szövegében azt mondta: a Hull a szilva a fáról kezdetű magyar népdal szövegvilágához és mondanivalójának mélységéhez hasonlít ? így utólag be kell vallanom: teljesen jogosan állította ezt.
Mindemellett szuper vizuált is láthattunk, külön ki kell emelnem a filmes montázsokat ? azonnal Pálfi György Final Cut ? Hölgyeim és Uraim című mozija jutott eszembe, és e párhuzam nálam nagyon jót jelent. Nem volt sok vagy giccses a mindenféle színekben pompázó füst vagy a ráadás számnál vörös fényben izzó színpad sem. Mert ? és ismételnem kell magam ? minden kerek, egész volt.
A dalok pedig: na, igen, a dalok. Ezeket már fentebb érintettem, vagyis arra már rámutattam, a zenei világot tekintve mennyire eklektikus volt a koncert. Ez pedig egyáltalán nem hatott visszásan. Szuper volt, hogy hallhattuk a saját számokat, mint például a lemez címadó dalát, a Stardustot, Rimszkij-Korszakov A dongó című virtuóz hegedűdarabját kicsit másképp, a Felültem a kemencére című népdal feldolgozását vagy Calvin Harrist és Ed Sheerant sokkal jobb verzióban. A klasszikus zeneszerzők esetében még missziót is teljesíthetnek a srácok: a fiatalok talán elkezdenek érdeklődni a nagy mesterek iránt és rájuk keresnek az interneten. Vagy legalább annyit elérnek a tiniknél az ?infusionizált? klasszikusok, hogy ha valaki Beethoven műveiről beszél nekik, nem ásítoznak, mert eszükbe jut: a klasszikusnak nem kell unalmasnak is lennie.
Ahogy rohamtempóban közeledett a koncert vége, eszembe jutott még egy mondat az In Fusion Trio tagjaitól:
?minket nem elég CD-ről hallani, minket élőben kell látni?.
Miközben írom ezt a beszámolót, az új, a koncert alapanyagát adó CD-jüket hallgatom ? mindig így teszek, ha zenészekről írok ?, és bár csodálatosan szól minden egyes hang, az élő zene varázsát, azt a hangulatot egyetlen korong sem képes visszaadni. Ahhoz, hogy mindezt átéld, tényleg ott kell ülnöd pár méterre tőlük és az ereidben érezned a dob, a cselló, a hegedű és megannyi változatának lüktetését!
Köszönöm az élményt a srácoknak, és mindenkit arra buzdítok: menjetek minél több InFusion Trio-koncertre! Hiszen amellett, hogy remekül szórakozunk, egészen különleges élményben lehet részünk és a tehetségeket is támogatjuk. Mert bár sok kiváló zenész van ebben az országban, annyi, mint égen a csillag, mégis kevesen képesek kiragyogni a tömegből. Izsáknak, Misinek és Nándinak, vagyis az InFusion Triónak ez sikerült!
InFuison Trio-tagok:
Farkas Izsák (hegedű)
Simkó-Várnagy Mihály (cselló, basszusgitár)
Weisz Nándor (dob, vokál)
A koncert a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében valósult meg.
Az InFusion Trio tagjaival készült INTERJÚNKAT EZEN A LINKEN olvashatjátok.
Szíjjártó Anita
