Zenében utazók, avagy a közösség ereje – Látogatóban a MÁV Szimfonikus Zenekarnál

A MÁV Szimfonikus Zenekar története a második világháború végnapjaiban kezdődött, amikor a háború sújtotta Magyarországot szétbombázott utcák, épületek és romba dőlt életek jellemezték. A Magyar Államvasutak akkori vezérigazgatója, Varga László a MÁV különböző fúvószenekaraiból és amatőr zenészekből megalapította a mai szimfonikus zenekar közvetlen elődjét, hogy a zene segítségével a lelkek is gyógyulhassanak. Az volt az elképzelése, hogy a zenekar egy részükre kialakított vasúti szerelvénnyel járja majd az országot, hogy minél több településen koncertélményhez juttassa az embereket.

Pár hónap elteltével egyre több képzett zenész csatlakozott, és elindult a Gördülő Opera-koncertsorozat. A korabeli lapok „A MÁV Szimfonikusok felejthetetlen zenekari estjéről” számoltak be (1948. Vas Népe), és arról tudósítottak, hogy „Gördülő szállodában viszi vidékre a MÁV szimfonikusait, […] 64 fekvőhelyet magában foglaló hálókocsit, díszlet- és kellékkocsit, hangszerkocsit szereltek fel, és ezen a zenekar nem csak bárhova utazhatik, de szállodájául is szolgál” (1947, Szabadság). Opera-előadásaikkal, koncertjeikkel és ingyenes üzemi hangversenyeikkel járták az országot, kiegészülve az Operaház énekkarával, az Opera magánénekeseivel és Szőke Tibor karmesterrel, akinek meghatározó szerepe volt a Gördülő Opera létrejöttében és sikereiben.

A zenekar hamarosan hivatásos, elismert nagyzenekarrá vált, és ami a legfontosabb: egy jól működő közösséget alkotott, amely további közösségeket teremtett országszerte, számos olyan helyre is eljuttatva a klasszikus zenét és az opera műfaját, ahol máskülönben az emberek talán sosem éltek volna át hasonló élményt, nem hallhatták volna az Aidát, a Pillangókisasszonyt, a Bohéméletet, a Toscát. És bár a zenekar a Gördülő Opera megszűnte után is sokáig járta az országot, a hetvenes években megerősödtek a vidéki önkormányzatok, és helyi zenekarok alakultak, hogy ellássák a saját régióikat, így a MÁV Szimfonikusok szerepe lassan visszaszorult a vidékjárásban. Ugyanakkor egyre erősebb, elismertebb zenekarrá vált: sorra adták a koncerteket, egyformán szerette őket a kritika és a közönség, sikerrel futottak bérletes előadásaik a Zeneakadémián, 1999-ben ők léptek fel a három tenorral Japánban egy hatalmas, világszerte közvetített koncerten, a Tokyo Dome-ban, de többször kísérték Luciano Pavarottit, ahogy Plácido Domingót is egy libanoni szólóestjén.

A MÁV Szimfonikus Zenekar életében 2023 az átmenet éve. Kezdetektől fogva Budapest belvárosában, a Múzeum utcában volt a székhelyük, ahonnan pár éve el kellett költözniük, így ideiglenesen a Stefánia útra kerültek, és most, 2023 őszétől kezdik belakni új – remélhetőleg végleges – otthonukat a Ferencvárosban, a Péceli utcában. Az új épületet a MÁV Zrt. ajánlotta föl állandó használatra, korábban vasutas művelődési ház és könyvtár működött a falai között, így most, a teljes átalakítást követően többek között modern próbateremmel is kiegészül majd, ahová kamarazenei koncerteket is terveznek.

– A hálókocsis utazások összecsiszolták a közösséget, kikényszerítették a jó viszonyt, hiszen alkalmazkodás nélkül nem is lehetett volna csinálni. Én még utaztam az eredeti hálókocsival, amit a Gördülő Operának építettek. Abban hét ágy volt egy fülkében: kétoldalt három és még a folyosó fölött is. Volt külön hálókocsi és hangszerkocsi – meséli Fodor András kottatárvezető, akivel még a korábbi „székházban”, a Stefánia út nagyrészt már kiürített épületében találkozom. Dobozol, rendszerez, tervez, merthogy 86 évesen a zenekar költözéséből is kiveszi a részét: ha kell, fúr, farag, polcokat alakít át, hogy az új helyen is olyan legyen a kottatár, ahogy az az ő nagykönyvében meg van írva.

Tizenöt évet is letagadhatna, de ő nem tagad le egyet sem, főleg nem azt a 64-et, amit a MÁV-zenekar szolgálatában töltött. – Az itt maradásom azon múlott, hogy mindig kaptam vagy kitaláltam magamnak valami feladatot. Ha épp nem bíztak meg semmivel, bennem akkor is megbíztak – nevet. András 1959. április 15-én került a szimfonikusokhoz: nagybőgős kisegítőként kezdte, hamarosan szólamvezető lett, és amikor visszavonult az aktív zenész élettől, akkor sem hagyta el a MÁV-ot. Közel harminc éve ő a kottatár vezetője, hetvenéves múlt, amikor megtanulta kezelni a legújabb és legbonyolultabb kottaíró szoftvereket is. – Mintha elbambultam volna az életemet – mondja, utalva arra, hogy észre sem vette, hogy repülhetett el ilyen gyorsan ez a sok-sok évtized. – Amikor 1959-ben idekerültem, egyenruhában, tányérsapkában játszottunk, később ezt frakkra változtatták – meséli. – Koncertek után a zenekar nagy része együtt maradt, volt, hogy az Erzsébet étteremben vagy az Abbáziában ittunk meg együtt egy korsó sört, néha még a rántott máj is belefért. Ez egy autók nélküli világ volt, senki nem rohant vagy kereste a kifogást. Amikor sok lett az autó, minden megváltozott, megszűntek az együtt utazások, ezáltal átalakult a közösség is.

Akkoriban még a televíziózás is közösségi élménynek számított. 1974 májusában a Magyar Televízió rangos, I. Nemzetközi Karmesterversenyének a közvetítését is rengetegen követték: a versenyzők a MÁV Szimfonikusokat vezényelték, az egész ország látta-hallotta, amikor a Zeneakadémián a japán karmester, Kobajasi Kenicsiró első helyen végzett, Fodor András pedig a vonósszekcióban muzsikált. – Ha jól emlékszem, mindegyik jelentkező húsz percet kapott a bemutatkozásra. Egy óra alatt három versenyzővel dolgoztunk. Volt olyan, aki Beethoven I. szimfóniáját még elindítani sem tudta! Talán a második, harmadik nap volt, már estünk le a székről a fáradtságtól, a fenébe kívántuk az egészet, amikor bejött Kobajasi. Emlékszem, ahogy betopogott, fekete sűrű haj, zsebpartitúrával a kezében, felállt a dobogóra, letette a partitúrát, és fölcsapta a kezét. És abban a pillanatban zenekarrá vált az egész fáradt, majdhogynem unatkozó, darabokra hullott társaság – idézi fel. – Valami elképesztő, még most is végigfut a hátamon a hideg, ha rágondolok, olyan élmény volt! Azt mondtam magamban, ha nem ő nyeri meg, akkor nincs igazság a földön. Egyetlen mozdulatában benne volt minden. Ahogy föltette a kezét és ahogy leintett. Az egyik legnagyobb élményem.

– Olyan gyorsan változik körülöttünk a világ, hogy nem érzem, hogy ugyanazt csinálnám, mint mondjuk húsz éve. Folyamatosan alkalmazkodni kell az újabb helyzetekhez, ami már önmagában inspiráló. Az elmúlt két évben például folyamatosan építkeztünk – mondja Lendvai György, a zenekar igazgatója, aki elkésik a megbeszélt találkozónkról, mert a város másik oldaláról, a Péceli utcai új székhelyről érkezik, ahol éppen az akusztikai függönyöket tesztelik. Érdekes, hogy amikor a kottatár vezetője, Fodor András a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz került, Lendvai György még meg sem született, pedig ő is lassan húsz éve igazgatja a zenekart. Az igazgató – akinek egyébként villamosmérnöki diplomája és a Zeneakadémián szerzett hegedűtanári végzettsége van – büszke arra, hogy egy olyan zenekart vezet 2005 óta, amely világviszonylatban is unikumnak számít, hiszen a MÁV-on kívül talán csak Dél-Koreában működik a vasút által finanszírozott szimfonikus zenekar. Akármilyen nehézség akad, a MÁV-ra mint hátországra mindig számíthattak.

– Amikor idekerültem, az éves büdzsé hetven százalékát a MÁV adta mint alapító-fenntartó, húsz százalékot az állam, a maradék tíz százalékot pedig a bevételből finanszíroztuk. Most 20–25 százalékot ad a MÁV, és nagyjából húsz százalékot termel meg a zenekar. A többit az államtól kapjuk, viszont többcsatornás rendszeren keresztül: ez a normatív támogatás, az előadó-művészeti többlettámogatás, ezenkívül egyedileg lehet pályázni a különböző programokra. Ez irtózatosan nagy adminisztrációt igényel, és nehezíti a helyzetet, hogy nem tudunk előre kalkulálni, pedig egy zenekarnak két-három évre előre kell terveznie, a szólista művészeket egyeztetnie, amihez viszont előre látnunk kell, hogy mennyiből gazdálkodhatunk. Az egészséges finanszírozási rendszerhez kulturális zenei koncepcióra és átlátható, lehetőleg egycsatornás rendszerre lenne szükség – mutat rá.

Lendvai György minden nehézség ellenére optimista, és úgy érzi, a vasutasok is magukénak érzik a zenekart. – A MÁV minden évben megrendezi a vasutasnapokat, itt avatják a tiszteket, adják át a vidéki nyugalmazott, idős vasutasoknak is a kitüntetéseket, és ilyenkor nekik játszik a zenekar. Sokan közülük talán életükben először hallanak élőben klasszikus zenét. Most például a Galántai táncokat és Liszt szimfonikus költeményét, a Les Préludes-öt játszottuk. Ahogy a MÁV mostani elnöke mondta: nem feldobni kell az embereket ilyenkor, hanem megemelni. Hát, valami ilyesmi történik az ilyen alkalmakkor is. Mindig nagyon jó ezeken a rendezvényeken fellépni, láthatóvá válik a zene ereje – mondja. Ő Sárbogárdon nőtt fel, zenekedvelő jogász édesapjával az 1960-as években családi bérletük is volt a MÁV Zenekar budapesti vasárnapi matinéira. Szívügyének tekinti az ifjúság zenei nevelését, sőt az új helyen olyan gyerekkoncerteket is tervez, amelyre az iskolákkal összefogva, buszokkal szállítanák a diákokat.

Száraz Eszter teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában olvasható.

A nyitóképen Lendvai György. Fotó: Kurucz Árpád

#közlekedés