Az elmúlt időszakban észrevehetően megemelkedett a klasszikus zenei témájú könyvek kínálata, melyben élen jár a nagy múltú Rózsavölgyi kiadó. Hogyan sikerült a pozitív változást elérni?
A szimpla válasz az, hogy rengeteg munkával. Persze tudom, a rengeteg munka önmagában nem elég, fontos, hogy az ember alázattal viszonyuljon a kötetekhez és a szerzőkhöz, és az is fontos szempont talán, hogy ne essen le az elefántcsont karikagyűrű, ha valami populárisabb kiadványt kell megcsinálni, hiszen a Rózsavölgyi és Társa mégsem az én saját szellemi játszóterem, hanem egy nagyobb kiadói csoport része, amelynek financiálisan is meg kell állnia a lábán.
Tehát többféle olvasói igényt kell figyelembe venni?
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy zenei mindenevőnek születtem. Bár megvan a magam értékrendje ? hogy mit olvasok, vagy milyen zenét hallgatok, ha csak rajtam múlik ?, de semmilyen szempontból nem érzem problémának, ha Andrea Bocelli könyvének szerkesztésével mennek el heteim, vagy az István, a király, illetve A dzsungel könyve musical kottáját kell korrektúráznom, függetlenül attól, hogy zenetörténészként mit gondolok ezekről, és hogy magamtól hallgatok-e Andrea Bocelli-lemezeket, ami nem titok egyébként: nem sűrűn. Az alázat azért is fontos, mert a kiadó vezető szerkesztőjének szerepe csak hosszabb távon válik láthatóvá.
Mitől lesz sikeres a zenei könyv és kiadója?
Az aktuális siker ? ha van ? elsősorban a szerzőé, ám ha több szerző és kötet válik sikeressé ? és a siker nyilván minden kötet esetén másként, a saját közegében vagy szubkultúrájában értelmezendő ?, akkor a sok kis siker áll össze kiadói vagy éppen szerkesztői sikerré. A kezdő kérdésben említett ?pozitív változás? érzete egyébként némiképp abból is adódik, hogy a rendszerváltás előtti rendkívül erős hazai zenei könyvkiadás az 1990-es években alapvetően széthullott, és bár egy-egy könyvkiadó szórványosan publikált és máig publikál zenei tárgyú könyveket, jelenleg a Rózsavölgyi és Társa Kiadó az egyetlen a piacon, amelynek elsődleges profilja a klasszikus zenei tárgyú könyvek publikálása.
Az áprilisi Budapesti Könyvfesztiválon mutattad be Halász Péter zenetörténésszel és a szerzővel Tallián Tibor Bartók-monográfiáját, amely a Bartók Béla születésének 135. évfordulójára meghirdetett 2016/2017-es Bartók-évhez is kapcsolható, a Musica scientia-sorozatban pedig olyan jeles zenetörténészek tanulmánykötetei jelentek meg, mint Komlós Katalin, Somfai László, Dalos Anna, Kusz Veronika és Péteri Lóránt. A nagyközönség számára mit jelenthetnek a szűk szakmán belül elismert zenetörténészi munkák?
Mielőtt a kérdésre válaszolnék, hadd válasszam külön Tallián Tibor Bartók-könyvét a Musica scientia-sorozattól. Ez a Bartók-életrajz elsősorban a nagyközönségnek szól, és remélhetőleg sikeres lesz, mivel gyönyörű könyv, ráadásul kurrens Bartók-monográfia magyar nyelven jelenleg nem kapható a boltokban. Hogy egyébként a zenetudomány szigorú ítélőszéke előtt sincs szégyenkeznivalója, az ? hogy úgy mondjam ? hab a tortán. Ami a Rózsavölgyi zenetudományi sorozatát, a Musica scientiát illeti, a mögötte rejlő alapötlet egy mindennapoktól elrugaszkodott, azt is mondhatnánk, naiv idea: fontosnak tartom a magyar zenetudományi próza ápolását, hiszen tudjuk, hogy ?nyelvében él a muzikológia?. A sorozat mögött húzódó gondolat az, hogy jelenjenek meg olyan, nemzetközi szinten is jegyzett, magyar zenetörténészek munkái, amelyek egy-egy témát valóban tudományos módszerekkel, igényességgel és szóhasználattal tárgyalnak. Bár fő célcsoport a szakma: muzsikusok és zenetörténészek, illetve természetesen a zenei felsőoktatás, nem gondolom, hogy az úgynevezett ?művelt nagyközönség? ne olvashatná. Egy ismerősöm mondta, hogy az efféle sorozatokat egyetemi kiadók szokták gondozni, úgyhogy ez esetben már-már közfeladatokat is ellát a Rózsavölgyi. Hozzá kell tennem egyébként, hogy részben közpénzből, ugyanis a köteteket eddig mindig támogatta a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Tudományos Akadémia. Az ilyen jellegű munkák nem vesztik aktualitásukat néhány év alatt, tudománytörténeti szempontból pedig száz év múlva is izgalmasak lesznek, úgyhogy a megtérülést nem a bestsellerek tempójával kell mérni.
A 87. Ünnepi Könyvhétre milyen zenei könyveket ajánlanál még akár más kiadóktól is?
Az említett Bartók-életrajzon kívül új könyvünk Steven Isserlis, a zseniális angol csellista második gyerekkönyve, amelynek címe Miért hordott póthajat Haydn hajdanán?, és ebben is éppoly szórakoztatóan és elmélyülten ír hat kedves zeneszerzőjéről, mint az első kötetben, amely Miért csapott Beethoven a lecsóba? címmel jelent meg a Rózsavölgyinél két éve. Nagyon örülök, hogy megjelent Papp Márta kötete Muszorgszkij dalairól a Zeneműkiadó gondozásában, és ugyancsak izgalmasnak tűnik Edith Piaf életrajza, amely most fog kijönni az Európa Kiadónál.
Nemrég volt egy kerekasztal-beszélgetés mindazon kiadókkal, amelyek más profilúak ugyan, mégis adnak ki zenei témájú könyveket. A Farkas Zoltán vezetésével zajlott érdekes beszélgetésnek a Rózsavölgyi Szalon adott otthont. Mit tartasz a közös áttekintés eredményének, és várható-e ennek folytatása?
Remélem, lesz folytatása, hiszen tekintettel a zenei könyvekből származó bevételekre, végső soron nem annyira vetély-, mint inkább sorstársai vagyunk egymásnak. Ha jól emlékszem, én voltam a résztvevők között a legfiatalabb, és számomra rendkívül érdekes volt látni, hogy azok, akik régóta a szakmában vannak, milyen nosztalgiával tekintenek vissza a rendszerváltás előtti időszakra, amikor a zeneműkiadás még valóban virágzott, illetve virágozni látszott. Azért beszélek a virágzás látszatáról, mert akkoriban sokkal kevesebb könyv jelent meg összességében, és így a zenei könyvek jobban kitűntek a kínálatból, ami talán csalóka képet fest a szocialista aranykorról. Bár kisgyerekként még éppen lehettem ?kiváló úttörő?, én már alapvetően a kapitalizmusban szocializálódtam, és nagyon egészségesnek tartom a rendszert minden nehézségével és butaságával együtt. Azt gondolom, hogy a rendszerváltás előtti kultúrpolitika hazug látszatot tartott fenn a magaskultúra vezető szerepével kapcsolatban. A magaskultúra nem lett alacsonyabb, mint volt húsz vagy ötven vagy száz évvel ezelőtt, de bevallom, a ?magasság? metaforájában rejlő értékhierarchia alapvetően idegen tőlem, mivel a globalizáció és a demokrácia arra tanított meg, hogy Beethoven rajongói éppúgy szubkultúrát alkotnak, mint Beyoncé vagy a death metal rajongói. Persze lehet küzdeni ez ellen, azt az ábrándképet kergetve, hogy a klasszikus zene valóban lehet mindenkié, én azonban inkább amellett volnék, hogy lakjuk be valamivel szűkebb, de még így is rendkívül gazdagon berendezhető, és ami talán a legfontosabb: reális világunkat. Egy Schubert-életrajz vagy éppen egy Bach-monográfia talán sosem fog felkerülni a könyves sikerlistákra, ezért azonban a szerzőt, az olvasót és a kiadót is kárpótolja az a szellemi kaland, amelyet egy-egy ilyen kötet tartogat számára.
Csanda Mária
