Zenei orgazmusok - I. KAPOSVÁRI NEMZETKÖZI KAMARAZENEI FESZTIVÁL

Kokas Katalin művészeti vezetőnek, a fesztivál ötletgazdájának és háziasszonyának szerettem volna a nyolcnapos zenei ünnep vége felé közeledve elismerésemet kifejezni, de Kocsis Zoltán ezt már megtette a szerda esti utolsó koncertjén. Csak csatlakozhatom hát hozzá: nagyszerű, hogy életre keltette az itthon erőteljesen sorvadásnak indult kamarazenélést. Az úgynevezett régi zenélésnek vannak fellegvárai itthon: Sopronban, Fertődön életben tartják még a negyedszázada működő fesztiválok a műfajt, de a fővárosban meglehetősen híján vagyunk mindennek, modern hangszereken pedig mindenképpen. Már azért is, mert a koncertélet kevés kivételtől eltekintve a Müpára szorítkozik, az meg ugye nem a meghitt duók, triók, vonósnégyesek ihletett helyszíne a maga ezres nézőterével.

 

Kocsis Zoltán

A vidéki fesztiválok utolérhetetlen báját a kicsiség adja, az összezártság, hogy az egész város ennek lázában ég, bár az infrastruktúrának van még hová fejlődni. De a lelkesedés megvan, a pénz is, amit a város ad. A művészek nem rohannak el fellépésük után, hanem végighallgatják, tapsolják, sikítják, kiabálják társaik produkcióit. Figyelnek egymásra. Nyolc napig együtt lélegeznek, próbálnak, játszanak, ami még átfűtöttebbé teszi a produkciókat.

 

Kokas Katalin és Bolyki György fesztiváligazgató érdeme, hogy nem a leszálló ágon levő, ám híres zenészeket toborozták össze, hanem egy-két kivételtől eltekintve itthon, de még Európában is alig ismert ifjú művészeket, akik mind olyan tehetségesek, hogy az ember nem hisz a fülének. És olyan oldottak, lazák, amitől egészen más hangulatba kerül a közönség, mint máshol. Végtelenül imponáló a könnyedségük, hogy a nyársat és a karót, amit mi magyarok annyira ismerünk, ők nem nyelték le. Hogy Kelemen Barnabás, miután hegedül valami elképesztőt, kipenderül, és kedvesen, viccesen letolja a nézők torkán a kellemetlen híreket, ablakot csuk, széket hoz, a földön kuporogva drukkol a többieknek.

 

A nagy öregek, Rados Ferenc és Nyesztyerenko emelték a fesztivál fényét, Kocsis Zoltán hajtómotorja volt az egész rendezvénynek, Joshua Bell megmutatta, miért hírneves a világban. De ki hallott a Lappföldön családjával éldegélő Anna Laaksóról, aki életében először játszotta el itt Bartók kétzongorás, ütős szonátáját úgy, hogy nem hittünk a fülünknek, vagy ki hallott az argentin José Gallardóról, akinek billentése egészen könnyed, virtuóz, vagy a végletekig laza finn Pekka Kuusistóról, aki az interpretációban is ugyanilyen sajátosan egyéni, a meseszép, orosz származású, Berlinben élő Alina Pogostkináról?

 

Nem lehet mindenkit felsorolni, mindenki felfedezés. A fesztivál kisebb-nagyobb zenei orgazmusok sorozata. Az ember azt hiszi, ezt már nem lehet tovább fokozni, nem jöhet jobb produkció, tehetségesebb muzsikus, és nem is jön, csak sorjáznak az ugyanolyan különlegesen nagyszerű, elsöprő, szenvedélyes, tehetséges művészek és interpretációk. Schubert Pisztrángötösét biztosan nem így kell a hagyományos értelemben eljátszani, de nem számít a szabályszerűség, az számít, amilyen szenvedéllyel, üdén, modernül, átfűtötten itt elhangzott (Gallardo, Kuusistu, Teng Li, Altstaedt, Sundquist). Prokofjev D-dúr szonátája nem lesz a kedvenc művem, de Kokas Katalin vakmerő virtuozitásától elállt a lélegzet. Wierdl Eszter Brahms-dalaival jó volt, de nem okozott eufóriát, ám Hegedűs D. Géza meghívása közreműködőként tévedés volt. Mácsai Pál tökéletes stílusérzéke után  megdöbbentő volt Hegedűs D. stílustörése, aránytévesztése, dagályossága, önünneplése.  

 

Nagyszerű volt Haydn ?Naplemente? vonósnégyese (Kuusisto, Kokas, Kelemen, Cohen), fergeteges Bartók Második szonátája (Kelemen, Kocsis). A sor hosszú még, nem lehet mindent felsorolni. De van, ami kihagyhatatlan. Ravel Triója (Gallardo, Pogostkina, Gustaffson), és kulcsfontosságú Duója (Kuusisto, Altstaedt) olyan originális és katartikus élményt hozott a művek és az előadás együttesét tekintve, amit a közönség szűnni nem akaró ovációval jutalmazott. Tökéletes műsor lett volna Bartók Kontrasztjával befejezve, ahogy a terv szólt, ám Martin Fröst klarinétos megbetegedése miatt e helyett Kocsis Chopin-estje következett a második részben. Hangulatban, stílusban visszalépést érzett az ember, Bartók jobban esett volna Ravel után. Ám Kocsist nem olyan fából faragták, hogy ezt hagyja. A ráadásként adott Schubert cisz-moll impromptu és Esz-dúr zongoradarab nem hagyott szemet szárazon, az enyémet biztosan nem. Az őrjöngő közönség állva köszönte meg Kocsis Zoltán egész heti közreműködését.

Kaposvár és az új fesztivál híre pedig máris eljutott a világba. A most említett koncertet, valamint a még hátralevő két estét élőben közvetíti nemcsak a Bartók Rádió, de Európa tucatnyi zenei rádiója. A város megkapta jutalmát, amiért felkarolta Kokas Katalin ötletét, hiszen még soha nem közvetítettek innen zenét nemhogy külföldön, itthon sem. Kokast rengeteg munkájáért a siker jutalmazta. A szervezők úrrá lettek a sok váratlan, külső nehézségen, és lelkes kolleganőmnek köszönhetően a művészi életrajzok is kinyomtatódtak. A következtetéseket és tanulságokat nyilván mindenki levonja majd, jövőre nyilván kevesebb döccenővel kell megküzdeni. De soha rosszabb kezdést! Az itt vendégeskedő zseniális fiatal művészek minden bizonnyal magukkal viszik ennek a hétnek a hangulatát, és talán eljönnek jövőre is, mert remélem, lesz jövőre is, és azután. Lélekkel ugyan alig lehet bírni, befogadni az újabb és újabb katarzisok hullámát, de repes az ember: ennyi szépség, tehetség, ennyi felséges zene hallatán. Köszönet mindenkinek.