Nem túl frappáns újságírói kérdés, de hogyan lett belőled zeneszerző?
Hatévesen kezdtem zongorázni, és később természetes módon jött, hogy amikor leültem a zongorához, improvizálgattam. Úgy, ahogy a gyerekek szoktak: mimézisszerűen, össze-vissza. Az első darabokat nem is kottáztam le, csak magnóra vettem fel. A zeneiskola végén a zongoratanárom tanácsára választottam a Weiner Leó konzit, ahol zongora szakra is jártam, de egy ínhüvelygyulladás miatt abba kellett hagynom a zongorát. Ott Hajdú Lóránt volt a zeneszerzéstanárom. Kispestről Kelenföldre járni azonban nem volt egyszerű, ezért egy év után a Bartók konziban folytattam, ott pedig Kocsár Miklós és Csemiczky Miklós növendékeként végeztem.
Emlékszel az első darabjaidra?
Hogyne, sokat a mai napig vissza tudok játszani. A csillagos ég alatt ? ez volt az egyiknek a címe. Nagyon romantikus... (Nevet.) A konzi felvételijére emlékeim szerint A kígyóbűvölőt és A bohócot vittem. Ezek persze gyerekes dolgok, ahogyan az ember változik, mélyebben megismer különböző zeneszerzőket, alkotási módokat, ahogyan bővül az eszköztára, úgy változnak a darabok is. Ami gyerekkorban ösztönszerűen működött, azt később a konziban és a Zeneakadémián is igyekeztünk tudatossá fordítani. Most pedig újra ott vagyok, ahol kezdtem: igyekszem a tudatos dolgokat ösztönnel keverni, de azt hiszem, ez egy teljesen normális út, amit alkotóként, művészként az ember bejár.
A konzi és az egyetem lekötötte minden kreatív energiádat?
A konzi azért nehéz, mert a zeneelmélet-, vagy akiknek a zeneszerzés a második szak, a szolfézs- és hangszeres órák mellett ott vannak a közismereti tárgyak is. Elég korán meg kellett tanulnom beosztani az időmet, az energiáimat: a zenei tárgyakból hétvégén készültem, a közismeretiekből hét közben. Nagyon ki kellett találni, meg kellett tervezni, mit mikor csinálok. Akkor jöttem rá, milyen csodálatos és hasznos dolog a határidőnapló: csak kinyitod, és látod, mi vár rád a héten.
Az egyértelmű volt, hogy Budapesten és nem Bécsben vagy távolabb folytatod a zeneszerzés-tanulmányokat?
Szerettem volna itthon tanulni. Bécs is közel van, de az mégsem Pest. Szakmailag szerettem volna fejlődni, és erre minden lehetőséget megkaptam. Sok olyan tantárgy van például itthon ezen a szakon, ami Nyugat-Európában csak elvétve.
Például?
Klasszikus stílusgyakorlat, ami azt jelenti, hogy különböző stílusokban kell tudnod komponálni: meg kell tudnod írni egy menüettet, egy fúgát, egy szonátát... Ez időigényes, ám fontos, mert fejleszti az ember forma- és arányérzékét, ugyanakkor nem biztos, hogy egyébként elmélyülnél ezeknek a dramaturgiájában, a struktúrájában. Nem biztos, hogy felismerhetően vagy reproduktív módon manifesztálódnak ezek a saját darabjaidban, de kialakítják a formaérzéket. Fiatalabb nyugat-európai zeneszerzőknél sokszor érzem, hogy ezek a tanulmányok hiányoznak.
Ebbe a stílusgyakorlatsorba illeszkedtek a színművészeti egyetem sanzonversenyei is, amelyeken a zeneszerzés szakosok az utóbbi éveken aktívan közreműködő dalszerzők?
Fekete Gyula és Bagó Gizella ötlete volt, és azt hiszem, Fekete tanár úr már kötelezővé is tette minden elsősnek, hogy írjon egy sanzont. A zeneszerzőknek együtt kell működniük egy színészhallgatóval, a dal pedig közönség elé kerül, ami nagyszerű dolog, mert itt, Budapesten az egyes művészeti egyetemek nagyon elkülönülnek, a diákok nem találkoznak egymással. Amikor New Yorkban jártam egy hétig, a Juilliard School of Musicban körülnézve azt láttam, hogy a táncosok együttdolgoznak a zenészekkel és a színészekkel. A társművészetek tehát összejönnek, élő módon, kölcsönösen hatnak egymásra, nyitnak egymás felé. Persze, ehhez ideális esetben egy campusra járnánk, egy büfében találkoznánk, mert ha már valami három megállóra van, az messzinek számít. A sanzonverseny erre jó. Ha nem indulok el rajta, akkor valószínűleg nem komponálnék a Nemzeti Színháznak.
Mi volt az első nagyobb felkérésed?
Mrożek Özvegyek című darabjához írtam zenét, az előadást Dávid Zsuzsa rendezte az akkori Kerényi-Huszti osztálynak. Egy lengyelországi fesztiválra eljutott a produkció, a zene pedig különdíjat kapott. Utána a Reneszánsz Évhez kapcsolódóan Ben Jonson Az alkimista című drámájából kiindulva írtunk egy musicalt Galambos Attilával ugyanennek az osztálynak. Almási-Tóth András rendezte, Who the F**k is Lady Domina? volt a címe, de Better Than Sex címmel Londonban, a Country Yard Színházban is bemutatták. Majd Andrást meghívták a Nemzetibe a Berzsián és Dideki rendezésére, aki felkért a darab zenéjének komponálására. Két hónapig dolgoztam rajta, hatalmas megtiszteltetés volt.
Miért?
Szabad kezet kaptam, az apparátust én rakhattam össze, de annyi zenét előtte életemben nem írtam. Olyan gyerekelőadást szerettünk volna, ami nem bugyuta dalocskákkal van teletűzdelve, hanem gyerekoperaként is megállja a helyét.
Te gyerekként milyen zenét hallgattál?
Nem kortárs zenét! Öt-hat évesen, emlékszem, nagyon megfogott a jazz, jazz-zongorista is akartam lenni. Ez aztán később, 10-12 éves koromra teljesen elsikkadt, és inkább klasszikus zenei koncertekre jártam, illetve elkezdtem filmzenéket hallgatni. Imádtam a Walt Disney-filmek betétdalait, az Aladdint, Az oroszlánkirályt, énekeltük az általános iskolai kórusban is.
A színház akkor kimaradt?
Talán bábszínházban voltam egyszer-kétszer. De ez e műfaj mostanában is elég furcsán érdekel: egyrészt az absztrakt zene, ahol tényleg minden a zenéről szól, másrészt pedig az alkalmazott zene, a zene színpadias része.
Magadban ezeket különválasztod?
Abszolút, egészen másféle dolgokat próbálok ki az egyikben, mint a másikban, bár valószínűleg hatnak egymásra. Színházban megtanulod a kooperatív munkát, a csoportban létezést, míg ha a magam főnöke vagyok, akkor kísérletezésképp belemehet az ember olyan dolgokba, amiből bár néha nehéz kikeveredni, de alkalmazott alkotóként soha nem próbálhatnék ki. Nem beszélve arról, hogy bármit is írok, abban a dramaturgia igen fontos szerepet kap. A színházban meg lehet tanulni, mit bír ki a közönség, mire van türelme, mi van rá hatással.
Egzakt módon tudod definiálni?
Óriási közhely, hogy rohanó világban élünk, és csak az erős hatásokkal lehet érvényesülni. A finom dolgok csak a durva mellett, kontrasztként működnek. A Macskadémonnál nagyon ügyeltem arra, milyen hosszúak legyenek a számok. Megnéztem a Disney-slágereket, átlagosan két és fél-három perc hosszúak. Nyilván más a film, de hatperces számokat színpadon sem működnek, a másfél perc viszont túl rövid. Épp a Fidelión olvastam A Macskadémonról egy kritikát, és abban valahogy úgy fogalmaz a kritikus, hogy nincs benne sláger. Ez is csak egy példa arra, hogy milyen elvárásokkal ülünk be egy musicallel szemben: a jól megjegyezhető dolgokra vágyunk. Mi lett a popzenéből az utóbbi években? Slágerek kellenek, ezek azonban nagyon szűk, redukált és invenciótlan sávban mozognak, iszonyatosan hasonlítanak egymásra. Kérdés, be kell-e állni ebbe a sorba. Szerintem nem. Ehhez a darabhoz olyan motívumfordulatokat kerestem, amilyeneket még nem hallottam korábban musicalekben.
Musicalrajongó vagy egyébként?
Nem kifejezetten, mert nem hoz igazán lázba az, amit hallok. Ritka az olyan együttállás, mint Bernstein és a West Side Story, ami mindig kirántja alólam a széket. A Macskadémonnál is ez volt a kiindulási pont, és nem a slágerírás. Izgalmat akartam, nem egyszerű dallamokat. Azt, hogy a darabbeli figurák jellemét a zenén keresztül is megismerje a néző.
Karafiáth Orsolya a szövegírója ennek a darabnak. Hogyan találtatok egymásra?
Megírtam a Lady Dominát, és szerettem volna kipróbálni magam még ebben a műfajban. Megláttam a Madách Színház kiírását, Almási-Tóth András javasolta Orsit. Találkoztunk, elmondta, egy gyerekdarabon dolgozik, én pedig felvetettem, mi lenne, ha ebből musicalt írnánk. Izgalmas alkotómunka volt, ő hozta a szövegeket, én megírtam rá a zenét.
A zenébe mennyire szólt bele?
Egyáltalán nem, inkább én írogattam bele kicsiket a szövegekbe. Néha kellett egy-két szó prozódiailag.
Általában a rendező visz téged valamilyen zenei irány felé vagy a darab?
A Lázár Ervin-mesét nem ismertem, bevallom, de Andrásnak nagyon pontos elképzelése volt arról, hol mit szeretne hallani. Azt, hogy kinek hány száma legyen, ő határozta meg. Én mindenre szeretek rákérdezni nagyon pontosan. Alföldi Robit az őrületbe kergettem azzal, hogy tudni akartam, milyen hosszú zenéket akar. "Honnan tudjam?!" - kérdezett vissza, mert amikor mi leültünk, akkor ő még nem volt a próbáknak abban a stádiumában, hogy ezt meg tudja határozni, én viszont támpontok nélkül nem tudok nekiülni zenét írni.
Fura dolog a szembedicséret, de nem tudom megállni: a Magyar ünnep zenéje nálam ebben az évadban a műfaj legjobbja. Jóval operaibbnak érzem, mint a Berzsián és Dideki zenéjét, és nem azért, mert ez felnőtteknek készült. Lehet, hogy azért, mert a Závada-darab szövete sűrűbb, vagy mert a zene integránsabb része az előadásnak, mint a számok sorozatából álló Lázár Ervin-mesefeldolgozás?
Talán. Nem tudom. A Závada-darabot elolvastam, és nagyon megijedtem a görög drámák mintájára alkalmazott Kartól. Szerencsére jelentősen átdolgozta ezt a rendező és a szerző, így a kezdeti riadalmam enyhült. Van ugyanis egy alapréteg, az, amit a kórus kívülállóként elmesél, ezt egészítik ki azok a részek, ahol szerepet játszanak, és vannak még a szólódalok. Ezeket a rétegeket kellett szervesen összegyúrni. Három hónapig írtam ezt a zenét, végül nem is került bele minden az előadásba. Sokat tanultam belőle, és ebben már összegződnek az előző színpadi tapasztalatok.
Kellett kompromisszumokat kötnöd?
Volt, hogy irányokat adtak, például hogy legyen klezmeres, ami segített. De a nyitánynak van egy olyan verziója, amit csak én hallottam és Robi, mert azzal én nem voltam elégedett, úgyhogy újraírtam. Az első számnak ugyanis tükrözni kell azt a világot, ahová belépünk, amiből tudom folytatni a többi zenei betétet. Ha az nincs eltalálva, nem fog működni a néző számára az előadás. Régen azt gondoltam, amit az ember leír, az szentírás. Ma már merek változtatni, és ha észreveszem, hogy lehet korrigálni, mert attól jobb lesz a darab, akkor minden további nélkül módosítok. De ez az önkontroll, nem pedig külső hatás eredménye.
Még egy fontos dologról nem beszéltünk, ez pedig az UMZF Zeneszerzőversenye. A musicalpályázat is verseny volt, a sanzonverseny is egy megmérettetés. Ennyire szeretsz versenyezni?
Nagyon, mert inspirál, hogy vannak keretek, és azon belül kell magad megmutatni. Persze, a nyerni vágyás is benne van az emberben. Nem a dicsőség izgat, hanem ebben az esetben az, hogy az UMZE-val együtt dolgozhassak, akikkel egyébként nem lett volna esélyem a közös munkára. És Magyarországon mégiscsak ők a legjobbak ebben a műfajban. 23 évesen én voltam a legfiatalabb a döntősök közül, izgultam, amikor a próbára mentem, hogy majd szétszednek. Ők viszont néztek csodálkozva, hogy ki ez a gyerek itt, majd lelkiismeretesen álltak a munkához. Úgy gondoltam, ha az első négybe bekerül, és eljátsszák, az nekem már siker. Az első hely hatalmas boldogságot jelentett számomra, ráadásul ez a verseny zeneileg és referencia szempontjából is komoly lökés volt.
Ezek szerint az, hogy a London Sinfonietta eljátszotta a Chuang Tzu álmát, már csak hab volt a tortán?
Meglepetésként hatott, és természetesen nagyon megörültem, hiszen egy világhíres zenekarról van szó. Sajnos, csak harminc-negyven percem volt arra, hogy próbáljak velük a koncert előtt, de nagyon profin játszották el. Ilyen kvalitású együttes nem tudom, mikor játszott Ligetin, Kurtágon kívül magyar szerzőtől, pláne ilyen csemete-zeneszerzőtől darabot, és ez hatalmas megtiszteltetés.
Mikor nő meg a csemete?
Azt mondják, zeneszerző harminc után lesz az ember, addig csak rakódnak rá a dolgok. Azok leülepszenek, és újraformálódnak. Most még élvezem, hogy tanulhatok, hogy kipróbálhatok műfajokat, és a zenei eszköztáramat bővíthetem.
