„Nehéz munka volt kiválogatni az albumban szereplő képeket. Azért is, mert nem szerettünk volna belemenni a politikába, de kikerülhetetlen volt, mert a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje a politikáról szólt. Mégis úgy érzem, hogy Kincses Károlynak, a kötet képszerkesztőjének köszönhetően nagyszerű válogatás született – mondta László Ágnes, az Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek című album szerkesztője a könyvbemutatón. Hozzátette: az előző kötethez képest (Azok a hatvanas, hetvenes évek – Szalay Zoltán fotóalbuma – a szerk.) a mostani nemcsak fekete-fehér, hanem színes fotókat is tartalmaz.

Az albumot Spiró György író, drámaíró mutatta be. Elmondta, hogy a kötet tanulmányozása közben furcsa és különös érzései voltak. Feltűnt számára, hogy Parti Nagy Lajos (aki az album képmelléírásait írta – a szerk.) szövegeiből hiányzik a humor. „Nincsenek szóviccek, komorabb és szomorúbb szövegek vannak. Noha nem hiszem, hogy Lajos külön törekedett volna erre. A képek is azt a benyomást keltik, hogy itt valami nagyon nagy gáz van. Nagyobb, mint a hatvanas, hetvenes években” – fogalmazott. „A két évtized alatt közben egyebek mellett lezajlott a rendszerváltás, a képek mégis azt mutatják, hogy igazából nem történt semmi, de ez sincs a szánkba rágva” – jegyezte meg Spiró, de egyből hozzátette, hogy ezt csak ő gondolja így.  

„Az album szociológiailag nagyon szép keresztmetszetet ad az országról. Hihetetlen, hogy a tömeget ábrázoló fotókon az emberi arcok rendkívül élesek, és tanulmányozni is lehet őket. Az egyes arcok egészen különös hatással vannak az emberre. Például a varsói szövetség csúcstalálkozóján Kádár János középen áll, és kicsit magányosan hátrafelé néz, míg a többiek egymással beszélgetnek. Elképesztő, hogy abban a képben benne van az ország helyzete. Míg a felette lévő fotón mindannyian egymás mellett sorakoznak, protokollárisan.”

Spiró azt a képet is kedveli, amelyiken a tömeg egy használt autópiacon a rettenetes járgányokat „skubizza”. Szerinte hihetetlen élet van benne, és az igazság maga, mert ez volt az életünk. Valószínűnek tartja, hogy Parti Nagy Lajos ezúttal azért sem viccelődött – ami egyébként nem jellemző rá, hiszen általában ömlenek belőle a viccek –, mert ebből ő is érez valamit.

„Itt végig valami nagy baj van. Ilyen pillanatokat csak az tud elcsípni, aki tudja, miről van szó. Sorozatfotókat akkor is lehetett csinálni, de ezek olyan elkapott pillanatok, amelyekben a lényeg benne van. A tárgyi közeg történelmi, el tud múlni, de ezek az arcok nem múlnak el, ezek így maradnak meg az emlékezetünkben. Csak hitelesíteni kell őket, és azt kell mondanom, hogy igazak” – állítja Spiró György. Szerinte az, hogy kevés képről süt a derű, azt mutatja, hogy az élet akkoriban nagyon kedvetlen volt. Pedig – érdekes – nem így emlékszik vissza. „Ajánlom figyelmükbe ezt a nagyon figyelemreméltó albumot” – zárta beszédét az író.

„Tekintsenek rám mint tiszta forrásra, mert én voltam az, aki hetvenezer negatív kockából mintegy ezernyolcszázat kiválasztottam, de nézőképként már csak kétszáz lett kinyomtatva” – kezdte Kincses Károly fotómuzeológus, a kötet képszerkesztője.

Felidézte: amikor megkérdezték tőle, hogy öröm volt-e ezt csinálni, azt felelte, hogy körülbelül száztíz éjszakán keresztül nézte végig egyenként, nagyítóval az összes le nem nagyított negatív képkockát. Ha valaki szerint ez öröm, akkor ezt kívánja neki. „De egyben nagyon érdekes folyamat volt, hisz Szalay Zoltán összes képét megismerhettem. Hangsúlyoznám, hogy amit a hagyatékban látunk, az nem ad teljes képet a fotós munkásságáról, az igazi értékek viszont ott vannak elrejtve, amiket soha nem nagyított ki, soha nem használt.”

A munka következő szakaszában Kincses Károly mind a kétszáz képet kinyomtatta A5-ös méretben. Miután elküldte otthonról a családját, a fotókat a lakása padlóján terítette szét. Hamar eldöntötte, melyik lesz az album első és utolsó képe, a kérdés az volt, hogy a többi milyen sorrendben kerül majd egymás mellé. „Zokniban járkáltam a képek fölött, egyesével felemeltem őket, és füleltem. Higgyék el, nem bolondultam meg: a képek megszólítják az embert, és beszédbe elegyednek azokkal, akik odafigyelnek rájuk. »Most én akarok jönni!«, »Menj tovább, most őt nem akarom!«, »Én most ezzel szeretnék lenni!«. Ezeket mondták, majd fogtam a celluxot, ragasztottam egyiket a másik után, a makett pedig egyre vastagabb lett.

Minden úgy történt, ahogy szerettem volna, és mégsem, mert nem az én, hanem a képek akarata érvényesült. A folyamatban három alkotó vett részt, az egyik Szalay Zoltán, aki a fotókat készítette, a másik én, aki a fotók szavát meghallgattam, a harmadik pedig a közönség, mert az értő néző újra alkotja a képet, hozzáteszi a saját tudását, asszociációs bázisát, érzését. Ez a könyv pedig elsősorban ezért jó” – vélekedett Kincses Károly. Megjegyezte, ez nem történelemkönyv, hanem Szalay Zoltán fotóalbuma egy speciális válogatásban.

„A képeken egy elementáris fáradtság, egyfajta hökkentség ül. Nem a rendszerváltás boldogságát, hanem a fáradtságát mutatja” – fogalmazott Parti Nagy Lajos költő, aki szövegeket írt az album képeihez. Elmondta: nem tud különbséget tenni a két kötet között, mert mindkettő nagyon érdekes válogatás, és a fotók közül sem tud kiemelni egyetlen kedvencet.

Az Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek szerves folytatása a Kossuth Kiadónál 2019-ben megjelent Azok a hatvanas, hetvenes évek című albumnak. Mindkettőben Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus fekete-fehér és színes, ma már kortörténeti dokumentumai idézik vissza annak a kornak az eseményeit, hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, a rendszerváltás meghatározó személyiségeit Kincses Károly fotómuzeológus, képszerkesztő képfolyamában.

Fotók: Kossuth Kiadó Facebook-oldala/Túry Gergely