Zongorajátéktól a zeneesztétikáig - Interjú Ránki Andrással

Ránki András már egészen fiatalon zongoristaként nyert díjakat, később pedig zenetudományi és zeneesztétikai tanulmányokat folytatott. A Kodály Zoltán-ösztöndíjat elnyert fiatal tudóst kérdeztük eddigi, klasszikus zenéhez kapcsolódó pályájáról.

Hogyan került közel a klasszikus zenéhez, mi inspirálta, hogy zenével foglalkozzon: a család, az iskola vagy esetleg meghatározó zenei élmények?

Bár nem zenész famíliából származom, valamennyi családtagomról elmondható, hogy igen muzikális. Szüleim, testvéreim szép hangon és szépen énekelnek. Húgomnak, Ránki Borbálának jazzénekesnőként és zeneterapeutaként szintén hivatásává vált a zenélés. Összejöveteleinket, a barátokkal való együttléteinket a mai napig gyakran kíséri olykor akár órákon át tartó dalolás. Óvodás voltam, amikor a család egy olyan új lakásba költözött, amelynek egyik helyiségét egy meglehetősen romos zongora uralta. Nem kellett hozzá sok idő, hogy felfedezzem magamnak. A hangszer iránt tanúsított kitartó érdeklődésem hamar arra vezette szüleimet, hogy tanárt fogadjanak mellém. Ötévesen kaptam első zongoraleckéimet.

Milyen állomásai, eredményei voltak eddigi zenei tevékenységének?

Eleinte magánúton tanultam zongorázni. Később a Járdányi Pál zeneiskolában Surján Péterné Károly Zsuzsa növendéke lettem. Ezekben az években több budapesti, illetve országos zongoraversenyen sikeresen szerepeltem, melynek eredményeként a televízió kamerái előtt és a Bartók Rádióban is zongoráztam. Gimnáziumi tanulmányaim idején Schweitzer Katalin vett a szárnyai alá, mindeközben már évek óta Madarász Iván zeneszerző tanárnál tanultam az elméleti tárgyakat. A középiskolai évek derekán az előadói ambíciók helyére a zenére irányuló tudományos érdeklődés lépett.

Zeneelmélet iránti érdeklődése a továbbiakban hogyan folytatódott?

A Zeneakadémia muzikológus hallgatója lettem, párhuzamosan az Eötvös Loránd Tudományegyetemen esztétika és filozófia szakpáron is folytattam stúdiumokat. Már az ELTE-s éveket megelőzően az a megtiszteltetés ért, hogy Zoltai Dénes professzor a lakásán a filozófiai zeneesztétika tárgyköreit taglaló magánszemináriumokat tartott nekem és egy kedves bölcsész barátomnak. A később munkakapcsolattá és barátsággá érett viszonyunk számomra becses dokumentuma az utolsó, még életében megjelent kötetének ajándékpéldányába írt, megindítóan közvetlen és meleg hangú dedikációja. A zeneakadémiai és ELTE-s diplomák megszerzését követően az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájának Esztétika programját abszolváltam.

Zeneesztétaként milyen tudományos munkák fűződnek a nevéhez?

Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központjának Zenetudományi Intézetében dolgozom a ?Lendület? 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport munkatársaként, valamint disszertációmat írom a 20. század második felének magyar filozófiai zeneesztétikájáról. Szakmai tevékenységem jelentősebb eredményeként tekintek részvételemre Karl H. Wörner: A zene története című művének fordításában 2007-ben, valamint szerkesztői és kontrollfordítói tevékenységemre a P. von der Pfordten lejegyzésében fennmaradt Hegel-esztétika 2009-es magyar kiadásában (Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A művészet filozófiája). Fontosnak tartom továbbá a Pesti Bölcsész Akadémián - az ELTE BTK nyitott egyetemén - tartott előadássorozatomat a zenei modernitásról, valamint fordítói, kontrollfordítói, szaklektori tevékenységemet a Károli Gáspár Református Egyetem Német Tanszékének kebelében működő Hüperión Fordítói Műhelyben, amelynek első kötete, A zenei hallás - Szöveggyűjtemény tavaly látott napvilágot a L'Harmattan Kiadó gondozásában. Az újabb kutatásaimhoz kapcsolódó, Prahács Margit zeneértés-koncepciójáról írott tanulmányom is hamarosan megjelenik.

Kik hatottak leginkább Önre a zeneművészetben, milyen stílus, kor, zenei alkotó áll közel a személyiségéhez?

Elsőként Bach és Bartók jut az eszembe. Kezdetektől fogva vonzott e két szerző művészetének kimeríthetetlen belső vonatkozásgazdagsága. Rajtuk kívül nagy hatással volt rám Beethoven és Schubert zsenije is. Ám legalább annyira megragadott a második bécsi iskola triásza, Schönberg, Berg és Webern zenéje - sokáig Schönbergről készültem disszertációt írni. Nem tagadhatom, hogy mindig másvalaki az aktuális kedvenc. Mostanában majdnem kizárólag 20. századi szerzőket hallgatok, ám emellett egyre inkább foglalkoztat a középkori többszólamúság. Voltaképpen élvezem a változásnak ezt a játékát, a változások dinamikájának megfigyelését, ami tanulságos tapasztalat lehet kultúránk, önmagunk történetiségével kapcsolatban is. Hiszen a zene nem csak hangok dolga, ahogy a kultúra sem csak ismereteké, vagy a tudomány sem puszta tényeké.

Mivel foglalkozik az ösztöndíjas idő alatt, mi a kutatási területe?

Az ösztöndíjas időszak alatt Lukács György zenei tájékozódásának, kapcsolatrendszerének, a magyar zenei tudományosságra gyakorolt lehetséges hatásainak feltérképezését kezdem meg a publikált életmű, valamint a műhelymunka, a kulturális közéleti tevékenység, illetve a magánélet dokumentumainak a segítségével. A századelő módos polgárságának ahhoz a rétegéhez tartozott Lukács, amely legalább annyira élt a mindennapokban a művészetek, és így a zene termékeivel, mint amennyire támogatta is e művészeti produkciót. A világhírű magyar filozófus, esztéta körül egészen fiatal korától kezdve számos jelentős zeneközeli ember található: legjobb barátja például Popper Leó, David Popper gordonkaművész fia, húga pedig Popper-tanítványként Zeneakadémiát végzett gordonkaművésznő. A Lukács-család gyakori vendégei között ott találjuk Thomán István zongoraművészt, a Zeneakadémia hírneves tanárát, illetve a családtagként szeretett Dohnányi Ernőt, továbbá a Lukács-ház egy ideig Bartók Béla és családja otthonául is szolgált. A zeneélethez való sokrétű kapcsolódás, továbbá az, hogy az életműben több zenei vonatkozású szöveg is található, különösen érdekes abban a tekintetben, hogy a 20. század második felének magyar zeneesztétái szinte kivétel nélkül a Lukács-iskola neveltjei.

Csanda Mária