Zoób Kati rovata: A neoklasszicista öltözködés

A forradalmi terror Franciaország-szerte rengeteg áldozatot szedett, több ezer férfit és nőt küldött guillotine alá, de a börtönök és a forradalmi törvényszék félelmeit ellensúlyozva a párizsiak szinte mértéktelenül tértek vissza a divathoz. Csillogó báljaikon az arisztokrácia helyét átvették az újgazdagok, akik extravagáns, extrém külsőségekkel fejlesztették tökélyre teljes pompájában az ókori görög és római divatot. A „szirénákat”, a kor influenszereit hóbortos társaságok vették körül, akik tánc közben a politikáról beszéltek, és miközben unottan nézték a tűzijátékokat, nem titkolták a monarchia iránti vágyódásukat.

A klasszicista vagy empire divat

A 18. század utolsó éveiben a hétköznapi öltözködés is a klasszikus ókor hatását tükrözte. A dísz nélküli fehér pamut és muszlin ruhák húzózsinóros mély nyakkivágással, mell alatti vágással és rövid, szűk ujjakkal idézték a múlt demokráciáit. A gazdagságot közvetítő különlegességek a drága indiai, palmettás szegélyű kasmírkendők voltak a divatos nők öltözékén. A finom szövésű darabokat az 1780-as években az Indiából visszatérő férfiak vitték be Angliába, majd a Napóleon egyiptomi hadjáratában részt vevő katonák hozták magukkal Franciaországba, onnan terjedt el egész Európában.

Óriási hatással volt a divatra a színészek és a balett-táncosok antik szobrok ruházatát utánzó öltözéke, amellyel kifejezték vonzalmukat a klasszikus görög és római köztársaságok iránt, megidézve Cleopátra, Diana, Psyché és Periklész szeretőjének, Aspasiának szépségét. A csupasz karok, meztelen mellek, szandálos lábak és a fürtökbe fogott hajak a kor legbefolyásosabb francia divatlapja, a Journal des Dames et des Modes szerint a balettból kerültek át a divatba.

A retikül egy csuklóról lógó, nevetségesnek titulált kis táska, vagy a nagyobb balantin, a magasan a derékra függesztett táska volt a női öltözékek kiegészítője. A kor humora szerint egy csinos nő egy kis pénzes erszényt, egy távcsövet, egy zsebkendőt és egy regényt kellett artson az új „zsákjában”, és elhagyhatta a férjét, a szeretőjét, de a táskáját, ami a társa, titkos gondolatainak hűséges tárolója, azt soha.

A tizennyolcadik század végén a neoklasszikus öltözködés egyszerűségéhez megjelentek az ékszerek új formái is. A divatos kalapokhoz, cipőkhöz és kendőkhöz hasonlóan az ékszerek is kifejezték viselőjük személyes ízlését és gazdagságát. Fésűkkel és pántokkal díszítették hosszú vagy rövid hajukat, a karkötőket pedig nemcsak csuklón, hanem felkaron is viseltek, a hosszú nyakláncok mellett. A kámeák, a vésett drágakövek és féldrágakövek, mint a türkiz használata is az ókor klasszikus divatját tükrözte. A tizenkilencedik század fordulóján az egyik legszembetűnőbb változás talán a rövid haj volt a női divatban, ami a paróka iránti düh kifejezése lett.

1810-re a vékony ruhák és az influenzajárványok sok életet követeltek. Az öltözékek rövidülni kezdtek, és ismét előtérbe kerültek a nehezebb pamutból, lenből, selyemből, gyapjúból és bársonyból készült ruhák. Napóleon 1815-ös bukása után, a francia monarchia visszatérésével az 1820-as évekre a derékbőség a természetes derékvonal fölé süllyedt, és újra a fűző segítette sziluettek váltak divatossá. Ekkoriban egy hölgy már nem mehetett el otthonról fűző és alsószoknya nélkül, és ezzel véget ért az empire stílus.

A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2023/3. számában olvasható. Fotók: Szaniszló Róbert