Tersánszky Józsi Jenő előbb Szidike, majd ? átdolgozva ? Cigányok címen ismeretes alkotása nyolcvan?kilencven évvel ezelőtti bemutatói alkalmával szép kritikai sikert aratott, újabban is sokféle adaptációját játsszák, de a drámai súlyt mindig hiányolták a népszínművel és a népszínmű meghaladásával is csak kacérkodó vígjátékból. Érthető tehát, hogy a társadalmi problematikára, a nyers valóságra éhes rendező, Máté Gábor a Katona József Színházban csupán két nagyobb jelenet erejéig tartotta meg az eredetit. A folytatáshoz ? a szereplők részleges átemelésével, újjáteremtésével ? Grecsó Krisztián írói tollát vette igénybe. Természetes, hogy a két fél, régi és új elválik egymástól, nem természetes viszont, hogy Tersánszky eleven cigányéletforma-rajzából tét nélküli stílbravúr kerekedjék, amely a maga nemében hibátlan és teljes, a Grecsó megírta romaellenes gaztett viszont a magyar jelen súlyos disszonanciáinak publicisztikusságtól sem mentes, egészében hiányérzetet hagyó, nyelvezetében mindössze korrekt tablója legyen. A minden téren megmutatkozó ellentétezés önmagában nem vezet eredményre, a Tersánszky-féle Cigányok üdén tartalmas problémátlansága, nyelvi zamata kikopik az előadásból, a Grecsó nevéhez kötött barbár körkép pedig elnehezül, automatizálódik, s nem vezet máshová, mint a gyilkosság következtében férjét vesztő cigányasszony átkához. (Tersánszkynak egyébként az egyik színvonalas, komédiázó kedvű cigány tárgyú elbeszélése viseli épp Az átok címet.)
 |
Cziegler Balázs m. v. sterilen fehér, egyszerűsítésből és elvontságból kissé szürrealisztikussá szerkesztődő, függönyös-rolettás játékterében, Füzér Anni m. v. karakteres színvilágú, akár tarkán festői jelmezeiben a színészek lubickolva tempózzák eleinte a jobbnál jobb Tersánszky-figurákat. Rajkai Zoltánnak jut ideje bőven a kishivatalnok Kukac úrként a klasszikus-megújított nagy részeg éneklős magánszámra, mely nem is annyira ?magán?, mert a hangszer nélkül, imitálva (ám fülbemászó, a ?semmiből? mégis felhangzó cigányzenére) muzsikáló banda pantomimes eszközökkel, bábos testkultúrával ott nyüzsög, sündörög körülötte fizetséget lesve. Kovács Lehel (Áskárá), Kovács Ádám m. v. és a szívderítően ötletes mozgásokat is tervező Takátsy Péter (Kakuk Marci) alkotja a csoportozatot, a Keresztes Tamás által formált, mulatságosan túlfeszített idegéletű, gumiizmú ifjú Dani cigánnyal az élen. A cigányokat leginkább arról lehet megismerni, hogy bajuszosak (Marci nem cigány, mint a róla szóló regényfolyamból tudjuk, tehát nincs is bajsza), különben ugyanolyanok, mint a nem cigányok. Legfeljebb egy kis brillantin a hajon, gyűrű az ujjon. Harkocsány, az idősebb rivális prímás képében az óvatos duhaj Szacsvay László, majd asszonyaként a családi teljhatalmat taktikusan gyakorló Szirtes Ági is meglehetős bajusszal érkezik. Harkocsányék vejükül, Szidikéjük férjéül szemelték ki Danit, aki a kocsma helyett az egy házzal odábbi vendéglőben tehermentesíthetné az inkább inni, mint (kiderül: aranyhegedűjén) cincogni szerető öreget. Dani kelletlenül kötélnek is áll, pedig a két szemrevaló nőszemély közül a kocsmai Kisasszonnyal már komolyabb mélységekig összemelegedett, Szidike viszont állítólag a mostohatestvérét, Harkocsányék nevelt fiát, Áskárát szereti. A két gyönyörű, tüzes nőt Pálos Hanna e. h. és Pálmai Anna egymáshoz hasonlító, holtversenyes vadító külsővel, egymást vadul méregetve alakítja. A díszlet háromdimenziós vetítő- és árnyfelülete előtt kacagtatóan, ízesen, parodisztikusan pereg az ironizált cigányfolklór mozgalmas színes filmje, hőseinken külön életet élnek az öles testpingálás-virágok. A hangoskodás olykor az eget veri, de az ég is nevet.
Ebbe a csak látszatgondokat ismerő vidéki kisvilágba gurul be a füstokádó robbanóüveg, melynek nyomában sörétes puskával jár a láthatatlan vérontó, aki kioltja Harkocsány életét. A Tersánszky kitalálta főszereplők megtartásával, jelenbe plántálásával és számos új közreműködővel vált szürke, fojtogató realitásba az ábrázolás. A legalább eszesen becstelen Nyomozó 1 (Fekete Ernő), az indulatainak parancsolni nem képes Nyomozó 2 (Kovács Ádám m. v.), a tagbaszakadt Tűzoltó (Lengyel Ferenc), a két nyikhaj rendőr (Kovács Gergely e. h. és Simon Zoltán e. h.), a Cigány politikus (a dörzsölt alamusziságban jeleskedő Bezerédi Zoltán), a részeges orvos (Bán János), a cigányok segélyét dézsmáló Vendéglős (Ujlaki Dénes), az immár Madámkaként megnevezett Kisasszony-kurva, a tényfeltárásban tetszelgő Újságíró (Kiss Eszter) közös érdeke, közös vétke, közös sara, hogy a gyilkosságra ne derüljön fény, sőt: ne is gyilkosság, hanem ?elektromos tűzeset? okozta tragédia kerüljön a jegyzőkönyvekbe (ott, ahol egy szál, áramot vezető drót sem húzódik). Viaskodva, egymást ócsárolva alakítják ki a nemzeti egyetértést: eltussolásnak kell lennie, mert ezekben a cigánygyilkossági ügyekben valahonnét valamiképp mindig az eltussolás sugalmazódik.
 |
Nem Grecsó maradt alul az általa kissé megbolygatott és folytatott Tersánszkyval, hanem Máté Gábor (eredetileg más metódus, más műhelymunka szerint elképzelt) rendezésének mestermunkára valló hangvételű és formakultúrájú, nagyszabású felvezetéséhez képest kevés a későbbi, saját színházi beszédmód nélküli, nívós szakmázás, melybe bizonyos logikátlanságok is bezavarnak. Elmondatik, miként élt az ántivilágban a cigányság egy köre, de nem mondatik el, miért él úgy manapság a cigányság nagy többsége, ahogyan él. Így csak részletek emlékezetesek: Pálos és Pálmai izzása, Keresztes iránytalan nekidurálásai, s mindenekelőtt a mater familiassszá nemesülő Szirtes precíz rétegezésű, fájdalmasan finom játéka egy durva szerepben. Meg a fehér díszletfalakon lefolyó fekete festékcsíkok vérkönnye: a látvány ezer billentyűjű, megszólalni nem mindig képes sejtelmes zongorája.
