Michelangelo Dávid-szobrát vizsgálva mindenki felteszi magának a kérdést: vajon hogyan képes valaki vésővel egy darab kőből ilyen élethűen ábrázolni az emberi testet? Michelangelót már a 16. században elismert művészként tartották számom, a kortársai is Il Divinónak (az isteni) nevezték. De vajon hogyan válik valaki ekkora géniusszá?
Az itáliai művész szülei elszegényedett nemesemberek voltak. Amikor a család Firenzébe költözött, az akkor még csak 13 éves Michelangelo jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe tanulónak. Hamarosan átment a Medici-kertben (Giardino di San Marco) munkálkodó Bertoldo di Giovanni szobrászhoz, aki Lorenzo de? Medici antik szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Itt a gyűjtemény gazdája felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához hívatta az apját, hogy a gyerekért cserébe állást kínáljon neki. Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele. Részt vehetett annak az irodalmi és tudományos társaságnak az összejövetelein, amely nagy nevet szerzett a Medici-udvarnak. Jellemét tekintve Michelangelo ? a kortársak megítélése szerint ? igazi különc volt. Magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg.
Leonardo da Vinci Michelangelóval ellentétben házasságból született, apja mégsem vette a nevére. A Vinci valójában ragadványnév, amelyet szülővárosa után kapott. Szakértők szerint ez olyan támadási felület volt, amely élete végéig gúnyolódás céltáblájává tette a polihisztort. Ötéves koráig biológiai anyja nevelte, később apjával és meddő mostohaanyjával élt, aki bár elhalmozta szeretetével, sajnos fiatalon meghalt.
A művészettörténészek szerint nagy volt a verseny Michelangelo és da Vinci között. A 16. század fordulóján a firenzei kormányzat az alkotóktól egymással versengő csataképfreskókat rendelt egy városi palota csarnokába. Leonardo Az anghiari csata, Michelangelo A cascinai csata című freskót festette. Egyiket sem fejezték be és egyik sem maradt fenn, de metszetekben és vázlatokban részleteiket ma is ismerhetjük.
Michelangelo hatalmas csatajelenetét a firenzei állam zseniálisnak minősítette és alkotóját ezzel hozzásegítette egy még fontosabb megbízás, a római Sixtusi-kápolna dekorálásának elnyeréséhez. Azzal, hogy legyőzte Leonardót, őt tekintették a legnagyobb művésznek. Leonardo pedig, aki kettejük közül a híresebb volt, egyetlen római megbízást sem kapott. Úgy értékelték, hogy a versenyben nem nyújtott jó teljesítményt.
Kortárs szövegek is említik, hogy Michelangelo és Leonardo ki nem állhatták egymást. Da Vinci jegyzetei szerint egyszer többedmagával sétált Firenze utcáin és éppen Michelangelóról beszélgettek. Michelangelo meghallotta, megsértődött és azt kiáltotta Leonardónak: inkább magáról kellene beszélnie, hiszen szobrásznak tartja magát, aki a lovas formákkal is jól boldogul, mégsem képes lószobrot önteni bronzból. Ezzel da Vinci közelmúltban meghiúsult kísérletére utalt. Leonardo az incidensről azt írta, hogy semmi rosszat nem mondott művésztársáról, csupán elismerte Michelangelo Dante-értelmezését, amit az intellektuálisan bizonytalan művész félreértett.
Leonardo da Vinci és Michelangelo Buonarroti istenadta tehetségek voltak olyan lehetőségekkel, amelyek segítségével tökéletesíthették képességeiket egy leginkább a mai gyakornoksághoz hasonlítható rendszerben. Közös volt bennük a kívülállóság érzése, mivel egyikük sem nevelkedett nagy presztízsű környezetben. Mindketten korán elszakadtak a biológiai anyjuktól, mégis jól bántak velük új otthonukban, ahol a tehetségüket felismerték és támogatták. Erős öntudatuk és hatalmas egójuk volt, és ami a legfontosabb: mindketten tudták, hogyan kell figyelmen kívül hagyni az irányukba táplált kétséget és megvetést.
Forrás: Psychology Today/MTI/Wikipédia
Fotók: Wikipédia
