Zsigmond Vilmos fénnyel írta újra Hollywoodot
Egy szegedi fiú, aki egyetlen kézikamerával menekült át a történelem viharai elől az Atlanti-óceánon túlra, majd fénnyel írta át a filmtörténetet. Zsigmond Vilmos neve ma már egyet jelent azzal a különleges képi világgal, amely egyszerre nyers és lírai, realista és emelkedett. Első magyarként nyert operatőri Oscar-díjat, világsztár rendezőkkel dolgozott együtt, munkái nélkül pedig egészen másképp festene az amerikai mozi második aranykora.
Zsigmond Vilmos 1930-ban, két világháború között született Szegeden. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, ahol hamar kitűnt fotográfiai érzékenységével: nem pusztán a technikát tanulta meg, hanem arra is igen hamar ráérzett, hogyan lehet egy képpel érzelmeket közvetíteni. Az 1956-os forradalom eseményeit barátjával, Kovács Lászlóval együtt rögzítette – ezek a felvételek később nemcsak dokumentumértékűek lettek, hanem azt a döntést is előkészítették, hogy elhagyják az országot.
„Nem volt nagy tervünk. Menekültünk, és vittük magunkkal azt az egyetlen dolgot, amihez értettünk: a kamerát.” Amerikában hosszú ideig a szakma peremén dolgozott: laborokban, olcsó filmeken, reklámokon, oktatóanyagokon keresztül tanulta meg a hollywoodi rendszer működését. Ezek az évek megtanították alázatra, fegyelemre és technikai tökélyre – mindenre, ami később a legnagyobb produkciókhoz is elengedhetetlen volt.
A hetvenes években aztán bekövetkezett a fordulat. Új Hollywood rendezői különleges partnerre találtak Zsigmond Vilmosban. A hatvanas évekre a francia új hullám alkotóihoz hasonlóan az Egyesült Államokban is felnőtt ugyanis egy olyan nemzedék, amely már gyermekkora óta rajongott a filmekért, legtöbben pedig már filmes végzettséggel is rendelkeztek. Ők voltak a mozi fenegyerekei: filmrajongókból profi filmesekké váltak, és átvették az uralmat Hollywoodban. Az európai szerzői filmesekhez hasonlóan az alkotás minden fázisát felügyelték az írástól a rendezésen át a vágásig, munkásságuk pedig tektonikus mozgásokat idézett elő a korábban megszokott, ám egyre kevésbé fenntartható és jóval statikusabb stúdiórendszerben.
Robert Altman McCabe & Mrs. Miller című filmje 1971-ben például alapvetően átalakította az amerikai western vizualitását: a filmet fényképező Zsigmond Vilmos szemcsés, ködös, pasztelles tónusai, a fény és a por finom kezelése olyan hangulatot teremtett, amely a történet melankóliáját és a reménytelenséget hordozta magában. A következő évek csúcsa Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című opusa volt: a film fényszimfóniája nem csak látványos, de valódi narratív szerepet kapott. A fény a titok, a misztérium és a meg nem értett találkozás metaforája lett. 1978-ban Zsigmond megkapta érte a legjobb operatőr Oscar-díját, ami történelmi mérföldkő volt, hiszen ő lett az első magyar operatőr, aki elnyerte a filmvilág máig legnagyobb presztízsű kitüntetését.
Michael Cimino A szarvasvadász című, megrázó posztvietnámi háborús drámája újabb Oscar-jelölést hozott, és a film vizuális megoldásai – a reggeli vadászatok hűvös, kékes fényei, a gyárak poros realitása és a vietnámi jelenetek kaotikus, vibráló neonszínei – tovább erősítették Zsigmond Vilmos hírnevét. Sugarlandi hajtóvadászat, A hosszú búcsú, Az eastwicki boszorkányok, Maverick: évtizedeket átfogó filmográfiában olyan művek is megtalálhatók, mint A folyó vagy a modern noirként értelmezett Fekete Dália, amelyek mind azt bizonyították, hogy az operatőr képes volt műfajokat újraértelmezni.
Korábban sosem történt olyan, hogy egy alkotó a magyar filmes képzést elhagyva a hollywoodi ipar legmagasabb köreibe jutott volna, és ott is maradt. Az Oscar-díj mellett tagja lett az American Society of Cinematographersnek, és nemzetközi szinten is elismert művésszé vált: 2003-ban a filmtörténet legbefolyásosabb operatőrei közé sorolták – olyanok közé, akik egész korszakokat formáltak.
Formanyelvében különösen nagy hangsúlyt fektetett a fény dramaturgiájára. Nem hitt a stúdiók steril, minden részletre kiterjedő megvilágításában, ehelyett a természetes fényt és annak megidézését részesítette előnyben: gyakran alkalmazott gyenge, levegős szűrőket, finom szemcsehatást és rétegzett expozíciós technikákat, hogy a kép textúrája már-már tapintható legyen. Nem félt a kézi kamerahasználattól sem, amikor a jelenet intimitását vagy éppen kaotikusságát szerette volna fokozni, ugyanakkor monumentális, precízen komponált statikus beállításokban is mestere volt a térnek.
Mindig a történet szolgálatában alkalmazta a technikát, a fényre sosem dekorációként tekintett. „Amatőr fényképész vagyok, aki szereti elkapni a pillanatot” – mondta egyszer. Tudatosan játszott a szűrőkkel: képes volt azt az érzetet kelteni, mintha a múltba néznénk, vagy éppenséggel felerősítette egy jelenet misztikumát.
Zsigmond Vilmos 2016. január elseje óta nincs közöttünk, ám hatása az operatőri szakmára a mai napig kézzelfogható. Koltai Lajos, Ragályi Elemér és Szalay Gábor kortársként tekintett rá, a következő generációk újító operatőrei számára, mint Erdély Mátyás és Rév Marcell, atmoszférateremtése mintaként szolgált, életútja pedig arra is ékes példa, hogy hogyan lehet a magyar filmes örökséget nemzetközi nyelvre lefordítani. Zsigmond a szakma szerint úgymond „engedélyt adott” a természetes fény alkalmazására. Ahol korábban a stúdiófény dominált, oda ő visszahozta a természetes tónusok, a napfény dramaturgiáját.
Látásmódjának nyomai a ma legnagyobbnak számító operatőrök munkájában is felfedezhetőek: Emmanuel Lubezki és Roger Deakins noha más technikát és korszakokat képviselnek, a fény narratív szerepe közös. Zsigmond Vilmos munkái sokakat neveltek rá a „kép belső logikájára”, vagyis arra, hogy a képet a történet belső logikája, ne pedig puszta effektusok vezéreljék. Pályája tökéletes példája a technikai tudás és a művészi érzék összhangjának és a történet iránti alázatnak.
„Az a jó film, amelyet nemcsak néz az ember, hanem érez is” – mondta egyszer Zsigmond Vilmos, e mondat mögött pedig ott feszül egész életműve. Képeivel nemcsak filmet alkotott, hanem látásmódot formált, ezt a látásmódot pedig generációk viszik tovább szerte a világon.
Nyitókép: Zsigmond Vilmos tárlatvezetése a saját fotókiállításán a Ludwig Múzeumban 2015-ben. Fotó: Kisbenedek Attila / AFP