Ha egy 56 éves művésznek "retrospektív" kiállítást szerveznek, akkor azt kell gondolnunk, hogy az illető vagy lezárta életművét, vagy valami gyökeresen újat kezd. De akár azt is gondolhatjuk, hogy apró aránytévesztés, esetleg nagyobb ívű marketing-stratégia áll a háttérben. Méhes Lóránt egyike azon legendás alakoknak, akik a hetvenes-nyolcvanas évek underground képző-művészetének és zenéjének aktív résztvevői voltak. Generációjából sokan máig azokból a legendákból élnek, melyek ekkor keletkeztek, sőt, egyes művészeti létesítmények (pl. a budapesti Gödör Klub) bevallva vagy bevallatlanul a nyolcvanas évek figuráit tűzik zászlajukra, így egyfajta kortárs mini-kultuszt folytatnak. Az immáron jó húsz éve lejárt szavatosságú művészek mellett mások az emigrációt választották, pl. Méhes egykori felesége, a Trabant énekesnője, Méhes Marietta (New York) vagy egykori alkotótársa, Vető János (Dánia).
Méhes Lóránt - becenevén Zuzu - azonban itthon maradt, ráadásul új munkái komoly érdeklődésre tarthatnak számot. A kiállítás kurátora, Fórián Szabó Noémi (esetleg a művész maga) négy korszakra osztotta fel az életművet: a korai munkákra (kb. a 70-es évek), egy 1981-1986-ig tartó szakaszra, melyben Vető Jánossal együtt alkottak Zuzu-Vető néven, a harmadik korszaka misztikus és vallási témájú képekkel, míg a negyediket 1999-től máig a "retro-fotorealizmus" jellemzi. Én ezt a korszakolást védhetőnek, ugyanakkor túlzottan dogmatikusnak tartom, hiszen a kiállítás anyaga egyértelművé teszi, hogy egy meglepően jól követhető művészi folyamatról van szó, melyben bizonyos elemek a kezdetektől fogva jelen vannak. Megdöbbentően lírai kezdéssel az 1970-ben készült "Gomba" című képpel nyit a kiállítás, mely Méhes Lóránt IV. E. osztályos tanuló munkája. A kép egy lányt ábrázol, aki éppen egy madarat vagy madarakat enged el - az alkotáshoz mellékelt cikk szerint abban az évben egy "Gombás" családnevű hölgyet megöltek Bécsben.
E naív pátosz máig jellemző Méhesre, egy pillanatra sem hagyja el. Talán éppen innen lehet folytonosságot felfedezni korai alkotásai és a Zuzu-Vető "csoport" művei között. Ezeket a festményeket, installációkat általában a kései pop-art kategóriájába sorolják, noha egyfajta neo-avantgard, újdadaista absztrakció épp úgy sajátjuk, mint a lakberendezés. A Zuzu-Vető képek legtöbbjét a harsány és vidám színek jellemzik, egyfajta szelíd boldogság, mely már felhasznál elemeket a buddhista vagy krisna világnézetből. Ezek az alkotások azonban számomra sem teoretikus, sem érzelmi kihívást nem jelentenek: szép tárgyak, melyekkel nagyon jó egy szobában lenni. Egyik érdekesebb képük Méhes önarcképe, melyet 1972-ben maga kezdett el, de Vető fejezett be 1985-ben. A felül eredeti realista, komor arckép (mely egy szép szomorú fiatal fiút mutat) alul vidám sárgával és pirossal egészül ki, valamint egy giccses halálfejjel. Kinek is a képe ez?
Látható, hogy már a nyolcvanas évek önfeledt dadaista lázadása tartalmazott egy jó adag miszticizmust és annak már-már giccsbe hajló ábrázolását. A kilencvenes évek elejére készült el Méhes egyik mellőzött remeke, Az isteni szeretet oltára. Ez a monumentális oltár egy saját vallás emléke, melyben a krisna-tudat, a katolikus aranyozás és az újevangelista próféták álmai ötvöződnek. Kétoldalt tudattágító koncentrikus körökből álló képeket látunk két sorban, míg középen néhány lépcsőfokon egy vitrin található, melynek a hátfala tükör. A vitrinben szívek és egyéb kegytárgyak. Kérdés, hogy ez egyetlen óriási vicc, gúny, esetleg önirónia, vagy pedig egy komoly installáció. Ez utóbbi felé mutatnak azok az iszonyatosan giccses képek, melyeket az amerikai tévé-prédikátorok nyilván örjőngve vásárolnának meg, például a Jézus szíve című műremek (középen óriás szív, felül kis kereszt, oldalról lándzsa fúrja át) vagy a Maria Casa Mistica, melyben három óriási rózsa közepéről árad a Fény (1996).
A kilencvenes évek boldog és ocsmány vallásos képei után Méhes Zuzu újra visszatér a fotorealizmus berkeibe, olyannyira, hogy némelyik képét Fehér László, a műfaj jeles képviselője vette meg. Ezeken a képeken az ábrázolt alakok az életnagyságnál is nagyobbak, épp ezért van valami monumentálisan tudatfolyam-jellegű e kurrens művekben - annál is inkább, mivel a legtöbb fiatalkori fotókat utánoz/másol. A festett táblák kidolgozottsága technikai bravúr, azonban ennél sokkal, de sokkal többről van szó: az emlékezettel és az idővel űzött csodálatos játékról. Zuzu emlékezik és emlékezetében önmaga és Marietta (Zuzu és Marietta 1974-ben, 2004) illedelmes és jól fésült tinédzserekként jelennek meg, Marietta nyakában szép nagy kereszt lóg, a háttér rendezett szocialista otthon, csak a kezükben tartott csikkek jelzik, hogy a jövő - a múlt - nem feltétlenül a tisztaságról szól. A legszebb kép és számomra a kiállítás csúcsa A lepke című festmény (2000). Csillát ábrázolja, második feleségét, ahogy félmeztelenül néz, illetve nyúl egy lepke után. A lepkén túl azonban mintha az eredeti fotó égne, melyen a lepke nem látszik. Maga a lepke el is tűnik az óriási táblán, az asszonyi test és az égő kép közötti híd csak akkor tűnik fel, ha közelebbről nézzük. Az idő metaforájának Méhes felejthetetlen jelet állított.
